Asperger Plusz

Na és, ez van… Valóban?

Legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy folyamatosan hajszol valami olyan dolgot, ami a társadalom által definiált sikert jelenti – pénzt, elismerést stb. Amire úgy érzik, hogy szükségük van, ám ha megtalálják, rögtön többre vagy másra vágynak. Nem annyira a birtoklása elégíti ki őket, hanem a megszerzéséért folytatott harc. És ez sosem ér véget. Az élet egy nagy útvesztő számukra, amiben folyamatos a hajsza. Ezt pedig normálisnak fogják fel: adottnak tekintik a társadalom által diktált szabályokat, a beléjük nevelt normákat, és ezek szerint is élnek, hiszen mindenki más is így tesz.

Bár sokan közülük sikeresek a munkájukban és az életükben, hiszen elismert szakemberek és családjuk van, valahol belül mégsem elégedettek, mert úgy érzik, hogy nem a saját, hanem mások szabályai szerint élnek. Ezek viszont adottak, ezért eszükbe sem jut az, hogy változtathatnának rajtuk, vagy ha mégis, fölösleges idő- és energiapazarlásnak tartják. Minek próbálni változtatni azon, ami fölött nincs hatalmuk?

Nem belső elégedettséget éreznek, hanem külső ösztönzést keresnek a siker érdekében. Ezt pedig kizárólag úgy kapják meg, ha alárendelődnek a normáknak, a hierarchiában fölöttük állóknak, a számukra felállított korlátoknak, vagy akár a közvetlen környezetüknek. Például ha egy beosztottat elő akarnak léptetni, akkor is elfogadja, ha az új munkakörében – a régivel ellentétben – már nem csinálhatja azt, amit szeret , hiszen lényeg a magasabb fizetés. Így talán idővel nagyobb családi házra is lesz keret , sőt, egzotikus nyaralásra is. A család ezt akarja, és különben is a szomszédok is minden évben mennek, tehát ők sem lehetnek lúzerek.

Ugyanis – sokak szerint – ha a sokat hajszolt siker csak részben vagy egyáltalán nem jön össze, az csakis az egyén hibája lehet. Egy olyan társadalomban, ahol előre megalkotott normák szerint élünk és semmilyen változás fölött nincs hatalmunk, csakis mi tehetünk arról, ha nem tudunk megfelelni. Az ember dolga az, hogy megtanuljon minél jobban eligazodni az útvesztőben és ezáltal minél könnyebben és minél nagyobb mennyiségben megszerezni azt, ami kell neki. Folyamatosan versengve, olykor másokat eltiporva is. Az egyetlen boldogulási lehetőségnek a változásokhoz (divatokhoz, újításokhoz stb.) való minél gyorsabb alkalmazkodást tartja, de ha esetleg lassúbb észjárású és csak később fogja fel, hogy muszáj a változásokhoz igazodnia, még akkor sincs veszve minden.

Az is sokak számára természetes, hogy lehúzzák azokat, akiket magunknál gyengébbnek gondolnak, hiszen ezzel egyrészt felsőbbrendűnek tűnhetnek, másrészt mindenki más is ezt csinálja. Akkor ismernek el mások, ha én is ugyanazt teszem, amit ők. Ha egy nálam esetlenebbnek tűnő ember védelmére kelek, sokak szemében nevetségessé válhatok, sőt, talán azt fogják gondolni rólam, hogy én is „olyan” vagyok. Az pedig szégyen, én aztán nem!

Ugyanígy elfogadott belerúgni azokba, akik nem a nagykönyv által előírt szabályok szerint élnek. Ők csak valami fura különcök lehetnek, akik valamiért nem akarnak úgy viselkedni, mint mindenki más, és ez már önmagában okod ad a bántásukra.

Ilyenek például az aspik.

Nekünk aspiknak azért nehéz a társadalom által definiált normák szerint élni, mert azok nem ránk vannak szabva. Keményen büntetnek minket azért, mert nem tudunk olyan mértékben megfelelni ezeknek, mint az NT-k. Ráadásul azt verik belénk, hogy ez a mi hibánk, hiszen ha akarnánk, ugyanúgy tudnánk élni, mint bárki más, ha pedig mégsem tudunk, akkor biztos valami problémával küzdünk, tehát nekünk ezt egy kis jóindulatú leereszkedéssel el lehet nézni. Ez két előítéletet is rejt magában: csak az a „normális”, aki a többséghez hasonlóan alárendelődik a társadalom által defeniált normáknak, illetve aki nem tud ezeknek megfelelni, az nem csak egyszerűen eltér az átlagtól, hanem másoknál alacsonyabb rendűnek számít.

Természetesen rengeteg olyan aspergeres és más eltérő képességprofillal rendelkező ember is van, aki szó nélkül elfogadja ezt a rendszert és rengeteg energiát fordít arra, hogy a szociális (vagy másfajta) esetlenségeit, valamint minden egyéb furcsaságát elrejtve minél jobban megfeleljen a rendszer követelményeinek, minél jobban hasonlítson azokra, akik sikeresnek mondhatók. Mivel alapvetően más igényekkel rendelkeznek, valamint a „normális” álca fenntartása is rendkívül sok olyan energiájukat emészti fel, amelyet másra is tudnának fordítani, nem is teljesítenek a tőlük/saját maguktól elvártnak megfelelően, aminek következtében az őket ért kritika hatására csak még rosszabbul érzik magukat. Ezt kompenzálva ők is előszeretettel állnak a többség oldalára egy gyengébbel szemben, mert jó érzés végre az erősebb oldalon állni. Ugyancsak szívesen rúgnak bele náluk esetlenebbekbe, mert végre felsőbbrendűnek érezhetik magukat. Ha valaki megkérdőjelezi a társadalmi normáknak való megfelelés előnyét, előszeretettel osztják az észt annak helytelenségéről. Ha például valaki megemlíti, hogy a főnöke, orvosa, tanára minősíthetetlen stílusban beszélt vele, megalázta vagy nem vette komolyan, ő széttárja a karját és okoskodva közli, hogy érti, hogy ez nem jó, viszont ez van, a fölérendelt viszonyban lévőknek joguk van így viselkedni.

Ennek oka nem csupán kényelmesség, hanem sokszor gyávaság is. Kényelmesség azért, mert sokan inkább lustán ülnek a szarban, mint hogy időt és energiát áldozzanak arra, hogy felálljanak és élhetőbb körülményeket teremtsenek a maguk számára. Gyávaság pedig azért, mert sokkal jobb, ha más hasonló problémákkal küzdő emberek fektetnek időt és energiát a rengeteg kihívással, odaadással és a társadalom jelentős részének az ellenszegülésével járó munka elvégzésébe – így nem nekik kell cselekedni, ők már csak a mások elvégzett munka előnyeit élvezik.

Holott egyáltalán nem lehetetlen kitörni egy mások által épített rendszer fogságából, vagy legalábbis a magunk (és hasonló korlátokkal küzdők) számára élhetőbbé átformálni azt. Ehhez viszont legelőször attól a belénk rögzült tudattól kell megszabadulni, hogy tehetetlen egerek vagyunk egy mások által épített és mások irányítása alatt álló labirintusban. Ugyanis: nem mi élünk a társadalom által alkotott normákban, hanem azok élnek bennünk. Mi tettük őket magunkévá azáltal, hogy bennük szocializálódtunk, ezeket tanultuk, hogy olyan embereket látunk magunk körül, akik szintén ugyanezeknek a normáknak alárendelődve élnek, aki pedig nem úgy él, azt megbélyegzik. Amennyiben pedig neurális drótozottságunkból adódóan nehézségeink vannak a normák felismerésével és betartásával, nem csupán jóval több energiára van szükségünk az alkalmazkodáshoz, hanem könnyebb célpontot biztosítunk a támadásokra.

Konkrétan hagyhatjuk, hogy a többségi társadalom (és még bizonyos sorstársak is) alacsonyabb rendűnek tekintsen bennünket, alkalmazkodási stratégiák tanítása és „normális” álarc növesztése céljából minél több pénzt húzzon ki a zsebünkből, elhitesse velünk, hogy soha nem leszünk képesek arra, amire a neurotipikusok, hogy gyógyítani kell bennünket, hogy alapból nem formálhatunk jogot ugyanolyan bánásmódra, mint ők. Vagy dönthetünk úgy, hogy mindezt nem fogadjuk el, és teszünk is ezért.

Az igazságtalan és elnyomó rendszert átlátó egyéneknek két lehetőségük van: hagyják, hogy az maga alá temesse őket, ami előbb-utóbb nagyfokú szorongásban és depresszióban teljesedhet ki, vagy kiépít egy olyan megküzdési stratégiát, ami a létfenntartáshoz szükséges normák betartása mellett egy élhetőbb környezetet biztosít számára.

Közösség
Autizmus érintett szemszögből

Gyere a fórumunkra és beszélgess velünk meg másokkal autizmusról, NT világról, nehézségekről, jó dolgokról, speciális érdeklődési területekről vagy bármi másról! A fórum üzemeltetői is autisták. Elsősorban érintett felnőtteket várunk, de limitált számban neurotipikus családtagokat, érdeklődőket is fogadunk.

Olvasnivalók