Néhány hete járta be a nemzetközi sajtót egy hatéves nonverbális autista kisfiú, London McCabe esete, akit az anyja ledobott egy öböl felett átívelő hídról. A gyilkosság az amerikai Oregon államban történt.
A kisfiú családja szerint imádta a sapkákat, a szüleit, szeretett plüssállatokkal játszani, sokat mosolygott és nagyon nehezen ment neki a mások által érthető önkifejezés.
A szülő által elkövetett gyerekgyilkosság a társadalom által egyik legsúlyosabban elítélt bűncselekmény. Ennek fényében, ha egy átlagos gyereket megöl a szülője/gondozója és az eset bekerül a médiába, rendszerint óriási közfelháborodás a válasz.
Ha azonban az áldozat egy autista gyerek vagy felnőtt, akkor mindenképpen említésre kerül az is, hogy az elkövetőnek és a közvetlen környezetnek mekkora gondot okozott az áldozat autizmusa. A hírt kommentelők hozzáállása is teljesen más, ha egy átlagtól eltérő gyerekről van szó.
A hírt átvette néhány magyar portál is, a kommentelők hozzáállása pedig ezek alatt is hasonló mintázatot mutat:
Megfigyelhető, hogy miként mutatják be az esetet a hírportálok és mennyire másként reagálnak az olvasók, ha kiderül, hogy az áldozat autista volt:
– Sok cikkben semmi nem derül ki a gyerekről (az angol nyelven megjelent cikkek egy része erre is kitér néhány mondatban), csak az, hogy autista volt.
– A hangsúly nem a gyilkosságon van, hanem azon, hogy az elkövetőnek a saját életében milyen nehézségekkel kellett szembenéznie.
– Az autizmust általánosan betegségként, a szülők és gondozók életét jelentősen megnehezítő teherként prezentálják.
– Ennek hatására az elkövetőt a körülmények áldozataként tüntetik fel.
– Sokakban szimpátia alakul ki az elkövető iránt.
– Nem az áldozatot, hanem az elkövetőt sajnálják (vagy mindkettőjüket).
– Az áldozat autizmusa magyarázat vagy mentség lesz az elkövető számára.
A rendszer hibáztatása kimerül az anyának nyújtott segítség hiányának ecsetelésében. Arra viszont az esetről tudósító beszámolók nem térnek ki, hogy bizonyos autizmusszervezetek tevékenységének hatására a közvéleményben még mindig egy erősen negatív autizmuskép él, sokszor azt sugallva vagy akár nyíltan hangoztatva, hogy az autizmus egy “gyógyítandó”, “kezelendő”, netán a “társadalomból kiirtandó” jelenség. Ari Ne’eman, az Autistic Self Advocacy Network (ASAN) alapítója és elnöke szerint az érintetteket meggyilkoló szülők és gondozók a fenti hozzáállás következtében egy olyan ideológiát tettek magukévá, amely szerint a fogyatékos életnek nincs értelme, ezért úgy gondolják, hogy az autizmust meg kell szüntetni. Ha pedig nem válnak be a kezelések, vagy nem részesül fejlesztésben az érintett, a gondviselő agresszívvá válhat. (Nem mellesleg ugyanez a hozzáállás produkálja az olyan hozzászólásokat is, mint “Londonnak így volt a legjobb.”)
Az áldozat autizmusának “enyhítő körülményként” való feltüntetése a közvéleményben és az igazságszolgáltatásban több okból is nagyon veszélyes:
– Azt sugallja, hogy az autista emberek a többségnél alacsonyabb rendűek.
– Azt sugallja, hogy az autisták élete kevesebbet ér.
– Más autisták életét veszélyeztetheti (hiszen kisebb súlyú bűncselekménynek számít).
– A negatív autizmuskép közvetítésével tovább erősíti az autizmusról kialakult negatív sztereotípiákat.
