Néhány napja a Bezzeganya blogon fogyatékos gyereket nevelő szülők élethelyzetét bemutatóan jelent meg Emily Perl Kingsley “Üdvözöljük Hollandiában” című írása, amely így szól:
Gyakran kérik tőlem, hogy írjam le, milyen egy fogyatékos gyermeket nevelni – hogy segítsek az egészet megértetni azokkal, akiknek soha nem volt részük benne. Hogy elképzelhessék, milyen. Hát, kérem, ilyen.
Amikor gyermeket vársz, az olyan, mintha egy mesés nyaralást terveznél Olaszországba. Veszel egy csomó útikönyvet és mindent szépen eltervezel. A Colosseum, Michelangelo Dávidja, a gondolák Velencében… Talán olaszul is megtanulsz egy pár szót. Olyan izgalmas az egész.
Hónapokig tartó izgatott várakozás után elérkezik végre a nagy nap. Összecsomagolod a poggyászodat és elindulsz. Pár órával később landol a repülő. A légiutas-kísérő veszi a mikrofont és bemondja: – Üdvözöljük Hollandiában!
– Hollandia? – mondod. – Hogy értik azt, hogy Hollandia? Én Olaszországba indultam! Nekem most Olaszországban kellene lennem. Egész életemben arra vágytam, hogy Olaszországba menjek!
De változás volt a repülési tervben. Hollandiában landoltak veled, és most ott kell maradnod.
A legfontosabb, hogy tudd, nem egy szörnyű helyre vittek, egy gusztustalan, koszos helyre, ahol dögvész dúl, éhínség és betegségek. Egyszerűen ez csak egy másik hely.
Most be kell szerezned egy új útikönyvet és meg kell tanulnod egy egészen más nyelvet. Sok új emberrel is meg fogsz ismerkedni, akikkel különben soha nem találkoztál volna.
Ez csak egy másik hely. Lassabb az élet, mint Olaszországban, és kevésbé fényes. De amikor már egy ideje ott vagy, összeszeded magad, körülnézel, és észreveszed, hogy Hollandiában szélmalmok vannak, tulipánok, és még Rembrandtok is.
De mindenki, akit ismersz, éppen Olaszországba megy, vagy Olaszországból jön, és mindannyian arról ömlengenek, hogy milyen jól érezték magukat. És te életed végéig azt fogod mondani: „Igen, úgy volt, hogy én is oda megyek. Az én tervem is az volt”.
A fájdalom soha nem fog teljesen elmúlni, mert az álom elvesztése örök hiány marad.
De ha egész életedben amiatt gyászolsz, hogy nem jutottál el Olaszországba, talán soha nem fogod tudni élvezni azt a sok szép, különleges dolgot Hollandiában.
Bár nem vagyok érintett gyereket nevelő szülő, a fenti szemléletben azt látom problémának, hogy Olaszországot tökéletes helyként prezentálja, ahol csak “normális” emberek élhetnek, ellentétben Hollandiával, ami egy különálló, fogyatékosoknak és családtagoknak fenntartott hely.
A fenti analógiánál maradva: én érintettként, Asperger-szindrómásként egyáltalán nem érzem úgy, hogy Hollandiában élnék. Sokkal inkább Olaszországban élek hollandként. Megtanultam olaszul, ám akcentussal beszélem a nyelvet és ez az akcentus, bár egyre kevésbé észlelhető, mindig meg fog maradni. Az olaszok azonban furán néznek azokra, akik nem rendelkeznek tökéletes nyelvi és pragmatikai készségekkel. Minél nagyobb a különbség az olasz anyanyelvűek és az olaszt idegen nyelvként elsajátítók között, annál nagyobb lesz köztük a távolság.
Az olasz nép ugyanis nem olyannak tűnik, amely a különféle nyelvi-pragmatikai nehézségekkel küzdőket egyenrangúként kezelné, holott ezek a nehézségek az emberi értéket semmilyen irányba nem befolyásolják, ahogy az olyan munkavégzést sem, amely nem igényel nap mint nap tökéletes nyelvi készségeket. De mégis úgy gondolják, hogy aki nem használ hibátlan nyelvtani struktúrákat vagy nem tökéletes a kiejtése, az biztosan más területen is kevesebbre képes.
A hollandok természetesen érzékelik a távolságtartást, sokan magukat okolják a nyelvi kompetenciáik gyengébb mivolta miatt, aminek következtében jelentősen csökken az önbizalmuk és igyekeznek korlátozni az olaszokkal való interakciók mennyiségét.
Vannak, akik teljesen önállóan sajátítják el a nyelvet, sokakat pedig nyelvtanfolyamra küldenek, ahol a többségi nyelv tanítása által igyekeznek segíteni őket a beilleszkedésben. Ám ezek a tanfolyamok rendszerint csak könyvszagú nyelvtani struktúrákra épülnek, amelyek látszólag eredményesek, ám élesben, a tanfolyamon kívül sokszor nem bizonyulnak hatékonynak. Személyre szabott oktatási terv ritka esetben készül, ha mégis, az is inkább tankönyvekből kimazsolázott részekből épül fel. Az oktatók nincsenek tisztában azzal, hogy hogyan kell nyelvet tanítani olyan embereknek, akiknek más az anyanyelvük, mint nekik. Azonban a nyelvtanfolyamok anyagi hasznot hoznak, ez pedig az olaszoknak elsődleges szempont.
Vannak viszont olyan oktatók, akik felismerik az olyan egyéni képességekre alapozott módszerek fontosságát, amelyek nem feltétlenül mutatnak hasonlóságot a tankönyvekben leírtakkal. Ezek sikeres alkalmazás esetén kiemelkedő eredményeket hozhatnak. A nyelv elsajátítása során ugyancsak hasznos gyakorlati tanácsokat adhatnak olyan személyek, akik maguk is holland anyanyelvűek és sikeresen megállják a helyüket a többségi társadalomban – mi több, ők példaként is szolgálhatnak a fiatalabbak számára.
Persze a hollandok közt akadnak olyanok is, akik az állandó visszautasítás és kirekesztés hatására átesnek a ló túloldalára és meg vannak győződve róla, hogy voltaképpen azért nem találják meg a közös hangot az olaszokkal, mert az ő nyelvük és kultúrájuk különb, az olaszok pedig nem is értik ezt, vagy irigykednek rájuk. Legtöbben végül felülbírálják ezt a szemléletet és rájönnek, hogy a kettő egyszerűen csak különböző.
Kisebbségi mivoltuknak köszönhetően rájönnek arra, hogy bizonyos csoportok marginalizálása, elnyomása nagyrészt a többségi előítéletek eredménye. Sokan dolgoznak azon, hogy ezekre az előítéletekre és ezek következményeire rávilágítsanak, abból a célból, hogy a kisebbség számára élhetőbb környezetet biztosítsanak – beleértve azokat is, akik kevésbé vagy egyáltalán nem tudnak megtanulni olaszul.
Én sokkal szívesebben tartozom egy olyan csoportba, amely nyitottságot és tiszteletet tanúsít mások irányába, mint egy olyanba, amely a privilégiumait akarva vagy akaratlanul mások elnyomására használja.
