Szinte minden autizmusról szóló szakirodalomban és rövidebb leírásban fontos elemként szerepel a szemkontaktus hiánya mint általános autisztikus jellemző. Tény, hogy sok autistának nehezére esik tartani a szemkontaktust, de miért is van ez így?
A szemkontaktus hiányához különféle sztereotípiák kötődnek. Lássuk, mit gondol erről az átlagember (saját mini-adatgyűjtés):
Aki nem tartja a szemkontaktust, az:
– szégyenlős
– nem őszinte
– le akar pattintani
– unja a párbeszédet
– nem szívesen beszél veled
– zavarban van
– fél az emberektől
– befelé forduló
– valami takargatnivalója van
– Az is zavaró, ha valami mást bámul rajtam, például a mellkasomat vagy a lábamat, ez már pofátlanság.
– Genetikai oka is lehet, például én most olyan pózban ülök a széken, hogy befele tartom a lábam, és nagyapám is mindig így tartotta.
– Van egy ismerősöm, aki folyton a másik ember száját nézi, szerintem ez egy szokás is lehet.
– Ez például sok autistára jellemző.
– Nem hinném, hogy az ismerősöm az, mert magas beosztásban dolgozik és két diplomája van.
Az autisták is folyton ilyen előítéletekkel szembesülnek, ha valaki felhívja a figyelmüket a szemkontaktus fontosságára. Azonban nekik egészen más okokból esik nehezükre az, hogy mások szemébe nézzenek.
Egy neurotipikus embernek egy ingergazdag környezetben nem okoz különösebb nehézséget az őt érdeklő ingerek kiszűrése a kevésbé fontosak figyelmen kívül hagyásával. Azonban egy autista ember az eltérő idegrendszeri hálózatából adódóan a bejövő ingerek sokaságát nehezebben választja szét. Sok esetben kemény koncentrálást igénylő feladat kiszűrni azt, amiből begyűjthetjük a lényeges információt, pl. egy hozzánk beszélő ember hangját. A szemkontaktus egy olyan vizuális inger, ami ugyanúgy (de persze mindenkinél más mértékben) megnehezíti az információ befogadását, mint egy mellettünk kiáltozó ember vagy egy szemünkbe villogó lámpa.
A szemkontaktusnál fontos szerepet játszik a fizikai távolság. Minél közelebb van hozzánk a beszélő, annál nehezebb a szemkontaktus tartása. Kevésbé ingergazdag környezetben a túl közelről (pl. az asztal másik feléről) jövő ingerek erősebb hatásúak, néha félelmet keltőek. Sokan, különösen felettes személyek vagy olyanok, akik dominálni akarnak, úgy gondolják, hogy a mondanivalójuk hatásosabb lesz, ha belemásznak a másik ember arcába, holott ez sokszor félelemkeltést, fenyegetést, vagy éppen eltúlzott szándékot sugall – ugyanakkor az információ átadása szempontjából lényegtelen, hogy ő maga 1 vagy 5 méterre van tőlünk, amennyiben a hangja jól hallható.
Szintén zavarbaejtőek lehetnek az arckifejezésen tükröződő érzelmek, amelyeket sok autistának nehezére esik értelmezni, pláne a hallottakra való koncentrálással egyidőben. Ráadásul ezek sokszor erősebb jelentéstartalomról árulkodnak, mint a szavak, sőt, sok esetben egyáltalán nincsenek összhangban a mondanivalóval. Ha valaki közelről beszél hozzánk, kimondatlan elvárás, hogy egész idő alatt nézzünk a szemébe és azt is találjuk ki, amit “a szemével mond”.
A gimnáziumi évek alatt volt egy magántanárom, akivel az oktatás alatt (helyhiányból adódóan) kb. másfél méterre ültünk egymástól az asztal ugyanazon oldalán, de egymással szemben. Szinte soha nem néztem a szemébe, amit ő elfogadott ugyan, de nem értett. Többször meg is kérdezte, hogy miért nem tartom vele a szemkontaktust, és mivel semmi érdemi választ nem tudtam adni, azt a következtetést vonta le, hogy félénk vagyok és nincs önbizalmam. Bár ebben kétségkívül volt valami, a szemkontaktus hiányához ennek nem sok köze volt. Az a néhány alkalom, amikor olyan közelről a szemébe néztem, kifejezetten rossz élmény volt, ugyanis másfél méterről az arcára írt érzelmekkel szembesülni nagyon zavarbaejtő volt. Csak akkor tudtam a szemébe nézni, amikor vége volt a tanulásnak, felálltunk és így megnőtt köztünk a fizikai távolság.
A nagyobb fizikai távolsággal a szemkontaktus is elviselhetőbbé válik – minél nagyobb teret látunk be, miközben beszél hozzánk valaki (természetesen úgy, hogy a hang még jól hallható legyen), annál több lehetőségünk van teljesen vagy részlegesen kikapcsolni a vizuális ingereket és befogadni az auditív információt. Egy nagyobb térben sokféle “trükkel” könnyíthetjük meg a dolgunkat. Ilyen a részleges szemkontaktus, amikor időnként a beszélőre nézünk, időnként pedig máshová, például magunk elé, egy távolabbi pontra (ezt amúgy is sokan csinálják gondolkodás közben), vagy az előttünk lévő jegyzetekre. Ugyancsak ilyen, ha nem pontosan a másik ember szemébe nézünk, hanem a hajára vagy a vállára, amennyiben a távolság akkora, hogy ez számára nem lesz feltűnő. Sok autista ember nézi a beszélő száját a szeme helyett – logikus, hiszen mivel a hangok, amelyekre figyelünk, a szájról olvashatók le, így vizuálisan épp hogy segíthetjük az auditív információ befogadását.
Vannak persze olyan szituációk, amikor különösen nagy hangsúlyt fektetnek a szemkontaktus tartására, ilyenek például az állásinterjúk, szóbeli vizsgák, felvételik. Ilyen esetben ugyancsak előny, ha a vizsgáztató vagy a HR-es nem a keskeny asztal másik oldalán ül, hanem távolabb, vagy ha lehet jegyzetet használni, amire néha rá lehet nézni. Ezek az élethelyzetek nem azért tortúrák az autisták számára, mert ne tudnák az anyagot vagy ne lennének alkalmasak a munkára, hanem a szociális elvárások miatt, amelyeknek pedig az esetek túlnyomó többségében semmi közük a teljesítményhez. Sok aspergeres pontosan azért szorong az átlagosnál jobban egy állásinterjún vagy egy szóbeli felvételi beszélgetésen, mert attól tart, hogy nem tudja elrejteni vagy kompenzálni a szociális hiányosságait, amelyek aztán a döntésnél súlyosan latba esnek – a szorongás pedig az összteljesítményre is negatív hatással lesz.
Példának okáért néhány éve voltam egy csoportos állásinterjún, ahol jobban teljesítettem, mint a résztvevők 90%-a, ám utólag mégis rossz érzésem volt az egésztől. A második körre nem hívtak be, viszont az első körön ugyancsak résztvevő, nálam valamivel gyengébben teljesítő ismerősömet igen, aki végül az állást is megkapta. Én a kudarcot akkor dühömben azzal magyaráztam, hogy biztos túl okos voltam nekik, ám utána kénytelen voltam beismerni, hogy valószínűleg azért nem keltettem túl jó benyomást, mert: utolsónak mutatkoztam be, keveset beszéltem és jól látható volt rajtam a bizonytalanság, a szorongás és a merevség. Sok aspergeres számol be hasonló tapasztalatokról, többek között a fórumon is szóba hoztak olyan esetet is, ahol a munkáltató a szemkontaktus hiányát említette az elutasítás egyik okaként.
Az állásinterjúk, különösen az első körök jelentős mértékben első benyomásra épülnek, ahol a munkáltatók minimális információból próbálnak következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hogy milyen emberek vagyunk és mennyire leszünk alkalmasak az adott munkára. Ahogy Temple Grandin is többször kifejtette, egy szociális hiányosságokkal küzdő autistának az a legelőnyösebb, ha nem önmagát akarja eladni, hanem a teljesítményét – az eddigi tapasztalatait, eredményeit, a tehetségét, érdeklődését. Ebben pedig az aspergereseknek (különösen akkor, ha a munka valamilyen módon kapcsolódik a speciális érdeklődési területükhöz is) vitathatatlan előnyük van a sok olyan NT-vel szemben, akik a szociális skilljeiket villogtatva próbálják eladni magukat, ám negyedeannyit sem tettek le az asztalra.
Emelett a szociális készségeket is érdemes annyira begyakorolni, hogy a teljesítmény eladása ne okozzon gondot. Az aspergeresek jellemzően átlagon felül teljesítenek olyan munkahelyen, ahol nem kell nap mint nap olyan problémákat megoldani, amelyekhez az eltérő idegrendszeri huzalozásból adódó hiányosságok pótlására lenne szükség. Persze a “furaságuk” így is látható lesz, viszont ez és az átlagnál jobb minőségű (és mennyiségű) munkavégzés éppen a munkáltatóknak segít leépíteni az olyan sztereotípiákat, mint pl. “aki nem tartja a szemkontaktust, keveset beszél vagy az átlagnál jobban szorong bizonyos helyzetekben, az nem lesz alkalmas a munkára”.
***
Végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy sokszor a szemkontaktus hiánya kifejezetten előnyös. Ha nem nézünk mások szemébe, rengeteg más dolgot vehetünk észre, amelyek egyébként elkerülnék a figyelmünket. Az autisták jók a részletek megfigyelésében, sokan egy pillanat alatt fel tudják mérni a látókörükbe eső kép apró részleteit is. Mivel az emberek ismerik a szemkontaktus hiányára vonatkozó sztereotípiákat, sokszor épp ezeket felhasználva próbálnak meg valamilyen előnyhöz jutni vagy kibújni valami alól. Például ha hazudnak, akkor csakazértis a szemünkbe néznek, hogy (szerintük) ne keltsék a hazugság látszatát; ha titkolnak valamit, nem akarják kimutatni, hogy szoronganak vagy idegesek, csakazértis magabiztos arckifejezéssel ránk néznek – más testrészeik, gesztusaik viszont árulkodóak, mert a valódi érzelmek, szándékok ezeken, nem pedig az arcon látszanak (mivel pont arról próbálják meg elrejteni). Árulkodó jel lehet merev vagy ökölbe szorított kéz, dobolás az asztal szélén, a szék peremén, dobolás lábbal, lábak folyamatos mozgatása stb. Sokszor ezekből és a rejtett gesztusokból lehet észrevenni ki nem mondott dolgokat, hátsó szándékot.
Egy fórumtag szavaival élve: éljen a szemkontaktus. És annak hiánya.
