Nemrég egy Down-szindróma portálon jelent meg egy írás arról a sokak által képviselt hozzáállásról, amely szerint a fogyatékosoknak nem kellene megszületniük.
A cikk nagyon helyesen rámutat arra, hogy ez az ellenszenv nem a meg nem született fogyatékosok felé irányul, hanem a már megszületettek felé – hiszen az ő létezésük által jutottak arra az álláspontra, hogy “ilyeneknek” egyáltalán nem kellene létezni.
Viszonylag hamar ki szokott derülni, hogy az ezt hangoztató emberek a partvonalon kívülről kiabálnak – nincs reális rálátásuk arra, hogy a fogyatékosok (ráadásul ez egy nagyon tág halmaz) hogyan élnek. Ez természetesen nem meglepő, hiszen nagyon sok olyan ember van, aki magabiztosan, hozzáértőket túlkiabálva nyilvánít véleményt olyan témakörökben is, amelyekben nem rendelkezik tapasztalattal, hanem az előítéleteire alapozza az álláspontját.
Az autizmus annyival “komplikáltabb” a DS-nél, hogy nem szűrhető magzatkorban – a tudomány mai állása szerint kialakulásának hátterében genetikai tényezők állnak. Ezért aztán olyan kommentekbe lehet néha belefutni, hogy “nem szerencsés ezeket az embereket házasságra, családalapításra buzdítani, hiszen a gyerekeik is jó eséllyel ugyanolyanok lesznek, mint ők”.
Az olyan előítéletes álláspontok, amelyek az autizmus rossz, kártékony voltáról szólnak, az olyan törekvések kiindulópontjai, amelyek szerint az autizmust kezelni, gyógyítani kell, szélsőséges esetben pedig egyenesen el kell törölni a föld színéről. Ezt a szemléletet több autizmussal foglalkozó szervezet is magáévá tette, nekik pedig abban is jóval nagyobb hatásuk van, hogy mindez érintett gyereket nevelő szülőkben is állandósul, illetve magukban az érintettekben is ez erősíti meg azt, hogy ők kezelésre szoruló, gyári hibás egyének.
A fogyatékosok létezését ellenző tábor rendszerint szembe találja magát azzal az érvvel, hogy Einstein, Spielberg vagy Bill Gates is aspi (volt), amire rendszerint ez a reakció: ezek csak ritka kivételek, ne rajtuk keresztül ítéljük meg az autistákat, a realitás szerintük az, ami az ő fejükben van: van néhány zseni, a többiek pedig csak fölösleges, másoknak csak gondot okozó retardok. Különben is honnan tudjátok, hogy a zseni aspik valójában boldogok is? Hát, én ugyan nem tudom, de te biztos tudod, hogy nem lehetnek azok.
Ennél valamivel nehezebb eset, amikor megjelenik egy érintett, aki ugyan nem zseni, de közli, hogy ő aspergeresként sikeres, dolgozik, kapcsolatai vannak, jól érzi magát a bőrében és köszöni, nem szeretne NT lenni. Mivel ez már konkrét cáfolta annak, hogy aki autista és nem Einstein, az csak egy sarokban rokkoló, echoláló, mások életét jelentősen megnehezítő retard lehet, más eszközök bevetésére van szükség ahhoz, hogy az illetőt lenyomják és ezáltal fenntarthassák a fejükben lévő, előítéleteken alapuló képet:
– csak illúzióba ringatod magad, ezzel leplezed, hogy valójában milyen szar életed van
– megszoktad, hogy ilyen vagy, azért nem akarsz normális lenni, nem is tudod, hogy az milyen
– oké, neked jó így, de hidd el, sokan másképp vannak ezzel
– te is kivétel vagy, a legtöbb autista nem tud ilyen jól kommunikálni és nem tud egy munkahelyre beilleszkedni
– akkor te nem is vagy aspi, csak kitaláltál valamit mintegy magyarázatként a problémáidra
Ahogy arra DS blog is rámutat, az örök klasszikus érv az, hogy azért ne létezzenek fogyatékosok (vagy ha már léteznek, ne akarjanak a “normális” emberek közé vegyülni), mert kirekesztő társadalomban élünk. Ez így van, azonban a társadalmat mi magunk alkotjuk. Sokak számára kényelmesebb ehhez szó nélkül alkalmazkodni és maguknak is kirekesztővé válni (“A te érdekedben és a legnagyobb jóindulattal mondom, hogy ne gyere ide, mert pofánváglak és neked lesz rossz, utána pedig csak magadat okolhatod”). Holott sokkal előnyösebb lenne arra törekedni, hogy változtassunk ezen és inkább egy olyan társadalommá formáljuk át a jelenlegit, amely azokat is egyenrangúként kezeli, akik nem felelnek meg teljes mértékben annak a (jelentős mértékben konstruált) normalitásképnek, amelyet a legtöbb ember az egyedüli elfogadhatóként internalizált. Ehhez az átlagembernek nem kellene világmegváltó tetteket végrehajtania, bőven elég lenne annyi, hogy ő maga felülbírálja az előítéleteit és másképp áll hozzá azokhoz, akiknek a idegrendszeri huzalozottsága az övétől különböző – és ezzel már rögtön pozitívabb példát mutat másoknak is.
Az előítéletek fenntartásában nagy szerepe van a médiának is. Időről-időre felbukkanak olyan esetek, amikor az autizmus/AS mintegy negatív körülményként vagy súlyosbító tényezőként jelenik meg. Ilyen az, amior egy másokat halálra lövöldöző ámokfutóról leírják, hogy Asperger-szindrómás, de azt nem, hogy az Asperger-szindróma önmagában még nem vált ki sem gyűlöletet, sem mások megölésére irányuló hajlamokat. Ellenkezőleg, az AS-t mintegy háttérmagyarázatként jelenítik meg a tettet kiváltó okokra.
Néha az AS akkor is említésre kerül, ha az elkövető nem is érintett. Pár napja egy olyan cikket olvastam, amely több gyilkossági esetet mutatott be, végül pedig megemlítette az AS-t mint egy érzéketlenséget, agressziót és impulzus kontrollhiányt kiváltó betegséget, amelyet “egyre gyakrabban fedeznek fel gyilkosoknál” (ennek ellenére a cikk csak NT-k eseteit tárgyalta, akik köztudottan érzékletesek, empatikusak és abszolút önkontrollal rendelkeznek).
Most például Putyinról találták ki, hogy Asperger-szindrómában “szenved” ami magyarázatot ad az általa gyakorolt “szélsőséges kontrollra”, a döntéshozatalára és a sokak számára ellenszenves kormányzati stílusára. Túl azon, hogy ez a hír lényegében minden valóságalapot nélkülöző kormánypropaganda, rendkívül kártékony hatással rendelkezik, hiszen egy embercsoportot használ eszközként az államelnök közvélemény előtt való lejáratására.
Függetlenül attól, hogy egy átlagos kapcsolati hálóval rendelkező magánemberről van szó, vagy olyasvalakiről, akinek a hangja a szélesebb kapcsolatrendszer vagy a média hatására sokakhoz eljuthat, senkinek sem kötelessége segíteni másoknak – ám azt joggal várhatja el mindenki (és minden embercsoport), bármilyen idegrendszeri huzalozottsággal rendelkezzen, hogy mint embert egyenrangúként kezeljék. Ahogy azt is mindenki teljes joggal teheti szóvá, ha ez nem valósul meg. Innen pedig a másik fél döntése, hogy továbbra is ártani akar-e másoknak (immár tudatosan) vagy változtat a hozzáállásán.
