Asperger Plusz

Az autizmus mint szitokszó

Bizonyára sokan találkoztunk már az “autista” szó pejoratív értelemben vett használatával, legyen szó akár szándékosságról, akár olyan szituációról, amikor az illető láthatóan nem akart semmi rosszat, ugyanis mivel fogalma sem volt arról, hogy az autizmus mit jelent, csak sztereotípiákban gondolkodott. Főképp ez utóbbi fordul elő – természetesen nem csak autizmussal, hanem bármilyen mássággal kapcsolatban is – és bár ezek látszólag ártalmatlan, elhanyagolható apróságoknak tűnnek, összességben nem csupán az érintettek önértékelésére vannak rendkívül negatív hatással, hanem az autizmusról kialakult összképre is.

Az autizmus mint szitokszó.

Sokan azt gondolnák, hogy egy bizonyos műveltségi szint fölött nem fordul elő, hogy az “autista” és bármilyen átlagostól eltérő emberre használt szót szitokszóként használják. Pedig de – értelmiségi körökben és a médiában is rendszeresen lehet találkozni ezzel a jelenséggel. Sokszor fordul elő, hogy csupán egyetlen sztereotípia maga után vonja az “autista” szó szövegkörnyezetbe helyezését – ilyen pl. amikor egy, az egyén vagy az adott hírportál számára ellenszenves politikust Asperger-szindrómásnak tüntetnek fel (pl. abból kiindulva, hogy szerintük “szélsőséges kontroll” jellemzi a kormányzási stílusát), de olyan is előfordul, hogy valaki szótárában az “autista” nem más, mint a “hülye” szinonimája.

Szerintem Laci autista. Még ezt az egyszerű matematikai műveletet sem tudta elvégezni, nem is értem, hogy dolgozhat itt rendszergazdaként.

Mi az oka?

Érdemes viszont megfigyelni, hogy honnan erednek ezek az asszociációk. Nap mint nap töménytelen információval szembesülünk, amit rendszereznünk kell annak érdekében, hogy eligazodjunk a kavalkádban. Ebben kiváló segítséget nyújt a kategorizálás – még ha tudjuk is, hogy az általunk alkotott kategóriák nem különülnek el élesen egymástól, hanem nagyrészt általánosítanak, egyszerűsítenek.

Kétféle kategorizálás figyelhető meg:

1. Adottnak veszünk egy bizonyos szempontok alapján létrehozott kategóriát (“autista”). Ha valakiről tudomásunkra jut, hogy autista, akkor belehelyezzük ebbe a kategóriába és hozzárendeljük az összes olyan jellemzőt, amelyet ehhez a kategóriához társítunk. Utána pedig azt fogjuk várni tőle, hogy úgy is viselkedjen, ahogy az szerintünk egy autistától elvárható. Elsősorban (rosszabb esetben kizárólag) a szerintünk autisztikus jellemzőire figyelünk, sokkal kevésbé vesszük észre az egyéniségére jellemző egyéb tulajdonságokat.

2. Ha valakire megítélésünk szerint illenek az adott kategóriánk jellemzői (vagy azok közül annyi, ahány szerintünk már meghatározó), akkor belehelyezzük ebbe a kategóriába. Minél kevesebb jellemzőt társítunk egy kategóriához, annál általánosabb és a valósághoz kevésbé köthető képünk lesz róla.

A “szélsőséges kontroll”, “empátiahiány”, “alkalmazkodóképtelenség” és más autizmushoz köthető sztereotípiák korántsem mondhatók pozitívnak, ezért aztán az érintetteket közelről nem ismerő átlagember autizmusról alkotott kategóriája sem az. Sokak esetében probléma az is, hogy az agyukban tárolt kategóriákat eleve adottnak, objektívnek veszik, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ezek mennyire általánosítóak lehetnek, aminek következtében egymáshoz nem is annyira hasonló dolgokat vesznek egy kalap alá. Ugyancsak torzítják a valós képet, azaz az egyén csak azokra a jellemzőkre figyel, amelyek megfelelnek az elképzelésének.

Ez a jelenség idézi elő bizonyos, eredetileg semleges jelentéstartalmú kifejezések pejoratívvá válását, majd az eufemizmusok létrejöttét és használatát, amelyek sok esetben egy idő után maguk is pejoratívvá válnak. Ennek illusztrálásához elég az afroamerikaiakra gondolni, akikre több, mára elfogadhatatlanná vált megnevezést használtak a múltban; vagy a Down-szindrómásokra, akiket még mindig sokan, de egyre kevesebben Down-kórosoknak hívnak, előtte pedig a “mongoloid idióta” megnevezést használták rájuk.

Na de miért szembesülünk időről időre azzal, hogy van egy kifejezés, ami sértőnek számít, használjunk helyette mást?

Nyilván azért, mondanák sokan, mert a célcsoportnak semmi sem jó és mindennel elégedetlenek. Nem véletlen, hogy az ilyenekkel nehéz szót érteni.

Azonban a probléma ennél összetettebb. Legtöbb ember fejében nem szűnnek meg az előítéletek pusztán attól, hogy nem süketnek hívja a hallássérült embertársát, hanem siketnek, vagy hogy nem tolószéket, hanem kerekesszéket mond. Kevesen veszik ugyanis észre, hogy az újszerű megnevezések nem csak arra szolgálnak, hogy ne egy sértő megnevezéssel illessék a célcsoportot, hanem arra is felhívják a figyelmet, hogy az érintettekre jellemző külső és belső személyiségjegyek nem hozhatók összefüggésbe azzal a negatív jelentéstartalommal, ami a pejoratívvá vált kifejezéshez társult.

Nem kell feltétlenül egy marginalizált csoportba tartozni ahhoz, hogy az átlagember is megtapasztalja rövidebb vagy hosszabb ideig, milyen is ez. Elég egy egyszerű sportsérülés, egy háztartási vagy utcai baleset, és máris ideiglenesen gipszben, mankókkal, rosszabb esetben kerekesszékkel mutatkoznak mások előtt. Már ha ismerve a tágabb környezet ilyenkor szokásos, rendkívül empatikus és elfogadó hozzáállását, egyáltalán lesz kedvük mutatkozni. Az érintett szemszögéből nézve már sokkal könnyebb elképzelni a környezet reakcióját: lassan és óvatosan beszélnek velünk, leereszkedő jóindulattal beszélnek hozzánk, esetleg nem is hozzánk, hanem azzal, aki velünk van, hiszen mi nem vagyunk az épekkel egyenrangúak. Mások kéretlenül akarnak segíteni, de az meg sem fordul a fejükben, hogy megkérdezzék, nekünk jó-e. Ezenkívül aki kerekesszékben ül, az nyilván értelmi fogyatékos is, gondolják sokan. Ha autista, akkor is, elvégre a kettő egy és ugyanaz.

A gipsz+mankó kombinációt nemrég magam is kipróbáltam pár hétig – nem önszántamból, hanem így alakult. Még ha négy-öt nap után túl is léptem az abból adódó frusztráltságon, hogy mindenki bámul, módfelett érdekes volt végignézni, ahogy egy járókelő annyira rajtam felejtette a szemét, hogy nekiment az előtte haladónak. Vagy megtapasztalni, ahogy egy idősebb férfi, gondolván, hogy mankókkal biztosan hamarabb feljutok a kórház lépcsőjén (a lift nem működött), ha elkezd a karomnál fogva rángatni, egy udvarias visszautasítás hatására “hát akkor menj a kurvaanyádba bazmeg, csak segíteni akartam” reakció kíséretében sarkon fordult és elviharzott.

Mit érdemes tenni?

A legegyszerűbb és leghatásosabb módja annak, hogy a megfelelő, nem bántó kifejezéseket használjuk, illetve hogy a megfelelő módon használjuk az adott kifejezést, az, ha megkérdezzük az érintetteket, meghallgatjuk őket – és elfogadjuk, hogy egy őket érintő problémát nem érintettekként nincs kompetenciánk felülbírálni. Ha pedig érintettek vagyunk, beszéljünk róla – minél többet, minél több felületen.

Közösség
Autizmus érintett szemszögből

Gyere a fórumunkra és beszélgess velünk meg másokkal autizmusról, NT világról, nehézségekről, jó dolgokról, speciális érdeklődési területekről vagy bármi másról! A fórum üzemeltetői is autisták. Elsősorban érintett felnőtteket várunk, de limitált számban neurotipikus családtagokat, érdeklődőket is fogadunk.

Olvasnivalók