Néhány hónapja tizenvalahány fős aspitalálkozót tartottunk Budapest egyik belvárosi kávézójában. Az esemény a szokásos módon zajlott, ám a végéhez közeledve egyikünk megdöbbenéssel vette észre, hogy a rendeléseinket összesítő cédulára valaki a “debilek” szót írta.
Észrevételünket pár nappal később tette nekik szóvá egyikünk egy elektronikus levélben, megemlítve azt is, hogy aspik vagyunk. Az üzenet rámutatott arra is, hogy amennyiben bárki számára zavaró volt a viselkedésünk, szerencsésebb lett volna jelezni felénk.
Az üzletvezető válaszában a maga és munkatársai nevében is elnézést kért a bennünket ért kellemetlenség miatt. Kiemelte, hogy az említett felszolgálót viselkedéséért írásbeli figyelmeztetésben részesítették, engesztelésül pedig felajánlottak számunkra egy-egy forró italt. Reményüket fejezték ki, hogy az eset nem veszi el a kedvünket attól, hogy a jövőben ellátogassunk hozzájuk és biztosítottak arról, hogy ezután is szívesen látnak bennünket a kávézóban. Egy későbbi levelükben arra is nyitottnak mutatkoztak, hogy a készülő különtermükben előadást tartsunk az autizmusról.
Ennek a történetnek ugyanaz az üzenete, amit már sokan, sokszor leírtunk: semmi gond az előítéletességgel, amennyiben hajlandó vagy reflektálni rájuk. Bizonyára társaságunk nem minden tagjának a kommunikációja, esetleg viselkedése fért bele a másságra nem túlságosan nyitott, egységsugarú homo sapiens által definiált “normális” kategóriába – annak ellenére, hogy tudtunkkal és a visszajelzés alapján sem tettünk semmi olyasmit, amivel bárkinek kellemetlenséget okoztunk volna.
AS-érintettségünket felvállalva viszonylag gyakran belefutunk olyan emberekbe a virtuális térben, akik már eleve “debilekként”, de legalábbis alacsonyabb rendű lényekként kezelnek bennünket. Ezzel is csak akkor van gond, ha nem hajlandók ezt az álláspontot felülírni, hanem görcsösen ragaszkodnak az aspergeresekről kialakult előítéletes képükhöz, esetleg még fölényes hangnemben ki is oktatnak bennünket, hogy márpedig lenyűgöző teljesítmény a magunkfajta debilektől, hogy értelmes témákról tudunk beszélni, ráadásul összefüggő mondatokban.
Röviden: mindenki szokott második esélyt kapni. Nem egy ilyen összetűzésből került már ki valódi támogató, együttműködő partner – csupán egy kis nyitottság és önreflexió kell hozzá.
Persze a dobozban is lehet maradni, választás kérdése.
