2015. január 1-jén valamikor hajnali 4 és 5 óra között kaptam egy sms-t Semotától, csak ennyit írt: BUÉK. Azonnal visszaírtam, hogy BUÉK cicák. Nem is sejtettem, hogy ez lesz életem eddigi legrosszabb éve.
Csak néhány emlékkép ugrik be a tavaszról, egyébként fogalmam sincs, mivel telt el. SI-vel próbáltam lefoglalni magam – aztán amikor annak a számomra két legfontosabb tárgyát is elveszítettem, úgy éreztem, semmi öröm nem fog már érni.
A gyász tabu téma. Csak az vesz tudomást róla, akit éppen érint, beszélni meg csak azzal “illik” róla, akivel osztozol benne. Kívülállók a látszatra adnak, illetve illúziót tartanak fenn: olyan képet raktároznak el rólad a fejükben, amely azt a látszatot kelti számukra, hogy jól vagy. Ha valami negatív irányba mozdítja el ezt az illúziót, igyekeznek rögtön helyreállítani.
A többség (nem mindenki) szemében nagyon hamar látszatát kelti az a kimondatlan elvárás, hogy ne mutass ki semmit, úgy éld tovább az életedet, mintha minden rendben lenne. Ha újra tudod építeni az életedet egy súlyos veszteség után, akkor “nem is volt neked olyan rossz”. Ha nem, akkor egy gyenge, életképtelen selejt vagy.
Köszönettel tartozom annak a néhány fórumtagnak, akikkel – remélhetőleg kölcsönösen – támogatjuk egymást. Ha mással nem, akkor azzal, hogy bármikor beszélünk róla, nincs elégedetlenkedő pillantás, ha bármelyikünknek ő jut eszébe valamiről, nincsenek fenntartások és nincs rosszallás, ha valamelyikünk épp az átlagosnál is rosszabb periódusban van a történtek miatt. Mindez természetesen úgy, hogy mi sem egyformán, hanem mindegyikünk a maga módján próbálja kezelni a veszteséget. Köszönöm annak az egy kívülállónak is, aki mindenféle közhelyes sablonokkal való dobálózás helyett konstruktív tanácsokat adott a túlélésre és a továbblépésre. És persze hálás vagyok sok spektrumtársaknak és spektrumon kívül lévőnek a sok vidám pillanatért is, amelyek a szomorúság ellenére ebben az évben sem maradtak el. 
AS témakörben nagyon visszaesett a tevékenységem, viszont ez változni fog. Időre van szükség, de továbbra is kötelességemnek érzem a közösség fenntartását és továbbépítését. Magunkért is és azért is, mert megígértük neki; és azoknak is, akikért olyan sokat tett.
