Az autistákon nem mindig egyszerű segíteni. Azért nem, mert ők legtöbb esetben lokálisan és rendszerszinten is a perifériára szorultak, a megítélésük általában negatív, az ezt megalapozó előítéletek pedig mélyen gyökereznek a társadalomban. Néhány évtizede még vagy “súlyos autista” volt valaki, vagy nem is volt autista. A “súlyos autistákról” kialakított kép pedig valahogy így néz ki: kiszámíthatatlan, dühöngő őrült, aki veszélyes és állandó gondozói felügyeletet igényel, ezért el kell zárni a társadalomtól. Ma már tudjuk, hogy az autizmus spektrum jóval sokrétűbb. Mégis – különböző okokból – nem egyszerű az előítéletektől szabadulni.
Az érintettekben és az őket körülvevő emberekben sokszor nem egyszerű egy saját belső ösztönzés felépítése sem. Egy felnőtt autista, akivel egész élete során azt éreztették, hogy ő az átlagembernél kevesebbet ér, nehezen fogja elhinni ennek az ellenkezőjét. Sokszor nehezen hiszi el egy szülő, hogy az autista gyereke ugyanúgy a társadalom értékteremtő tagjává válhat, mint bárki más. Ha pedig felnőttkorában is gondozásra fog szorulni, akkor is ugyanúgy megilleti őt az emberi bánásmód, a tisztelet, az igényeinek megfelelő szolgáltatások, mint bárki mást, ezek biztosítása pedig nem kiváltság és nem szívesség, ahogyan legtöbben gondolják, hanem – minthogy alapvető emberi jogokról van szó – kötelesség.
Ezt a megértési folyamatot nem könnyítik meg a kívülállók, akik közül sokan úgy gondolják, semmiféle segítség, támogatás nem jár azoknak, aki mások, mint ők. További indulatokat gerjeszt bennük, hogy a civil szervezetek azoknak segítenek, akik szerintük úgyis csak a társadalom koloncai, akik semmit sem érnek és akiket úgyis a “normális, dolgozó embereknek” kell eltartani. Vagy ha már ennyire akarnak segíteni a civil szervezetek, akkor segítsenek inkább nekik, a normálisaknak, akik becsületesen dolgoznak és több hasznát tudnák venni bármiféle juttatásnak, mint a problémásak. De nem ez történik, a civil szervezetek a “problémásokkal” foglalkoznak, ezért már nem csak ők lesznek ellenszenvesek a fortyogók szemében, hanem a segítőik is.
A társadalmi szemlélet pedig megmutatkozik a rendszerben. Ezt jelenleg a gödi Topház körül kialakult botrány szemlélteti a legjobban: a kormányközeli illetékesek előbb megpróbálták megakadályozni a feladatait ellátni kívánó civil szervezet bejutását az otthonba, majd amikor fény derült az ott fennálló embertelen körülményekre, némi műfelháborodást és látszatintézkedéseket követően az illetékes államtitkár továbbra sem az érdemi megoldásra törekedett, hanem a problémát feltáró nemzetközi civil szervezetet próbálta hitelteleníteni. Hasonló lépést tett a helyi rendszer részét képező lakóotthon is, amely feljelentést tett a civil szervezet ellen. A felelősség ilyen módon történő elhárítása ugyancsak azt jelzi, hogy a rendszer nem ismeri el a segítő szervezetek szerepét, nem hajlandó az ott dolgozókat együttműködésre érdemes szakembereknek tekinteni, hanem azokkal azonosítja őket, akikért dolgoznak, vagyis akik nekik (a rendszernek) csak problémát jelentenek. Ezért szembehelyezkedik velük és próbálja őket a működésükben gátolni.
Mit lehet ez ellen tenni? Először is szükséges észben tartani, hogy az állami rendszerben dolgozók sem egy homogén massza, akiknek együttes célja a hatalomgyakorlás és a velük egyet nem értők elnyomása. Persze vannak olyanok, akikkel nagyon nehéz bármit megértetni, mert nekik csak a hatalom a fontos, csak az elnyomás és a gyűlölködés mámorában élik ki minden frusztráltságukat. De vannak, akik nem dőlnek be a propagandának, akikre meggyőző érveléssel hatni lehet. És vannak olyanok is, akik eleve nem értenek egyet a jelenleg zajló folyamatokkal, de ha az állásuk a tét, úgy érzik, nem kockáztathatnak, inkább összeszorított fogakkal tűrik, hogy beléjük fojtsák a szót – egyszóval ők ugyanúgy áldozatai az egész folyamatnak, mint azok, akik tényleges hátrányokat szenvednek. Nem könnyű nekik, hisz olyasmire kényszerülnek, ami a meggyőződésükkel, elveikkel, lelkiismeretükkel ellentétes. Fontos, hogy ha egy személy úgy dönt, kilép ebből a gépezetből, vagy lehetősége adódik erre, ne elutasítással és utálkozással szembesüljön azok részéről, akikhez csatlakozni szeretne, hanem kapja meg a lehetőséget arra, hogy integrálódjon.
Meg kell próbálni tehát kiismerni a rendszert, majd őket, akik benne dolgoznak, és megpróbálni hatni rájuk – érvekkel, információ terjesztésével, emberséggel. Vagy ha rájuk nem lehet, akkor a körülötte lévőkre, akik kívülállókkal ellentétben lehet, hogy tudnak hatni rá. Egyre több olyan dolgozóról ad hírt a média, akik kiléptek, váltottak, lemondtak, mert már túl sok volt nekik a hadjárat. Ez pedig ösztönzőleg hathat másokra is. Akár azokra a civil szervezetekre is, amelyek – érthető okokból – most nem mernek fellépni a civilek megbélyegzése ellen, mert az ezért járó büntetés, az állami támogatás esetleges megvonása az ő létüket sodorná veszélybe.
Ami az autizmust illeti, a mi társadalmunkban uralkodó szemléletnek még igencsak van hová fejlődni, az integráció, a munkalehetőség, a fejlesztések, az ellátórendszer pedig még mindig nagyon gyenge lábakon áll – de hol lenne a civilek nélkül? Még itt sem.
