Régi időkből származó, de még ma is élő tévhit, hogy az autisták képtelenek az empátiára, sőt, érzéseik sincsenek (amiből az empátiahiány automatikusan következne).
A Wikipédia szerint az empátia “az a képesség, amivel egy másik ember, embercsoport, vagy más élőlény szempontját felfogni, megérteni és főként átérezni lehet. Az empátia megnyilvánulása például, ha valaki egy másik ember bánatát hallgatva, egy másik élőlény szenvedését látva, önmagát az adott helyzetbe beleképzelve saját élményként éli meg, ezzel a legmélyebben átérezve azt.”
Az érzelmeket tekintve az autistáknak jellemzően három területen vannak nehézségeik: azok felismerése, kimutatása és kezelése terén. Nézzük ezeket sorra.
Az érzelmek felismerése
Legtöbb autista nehezebben ismeri fel a saját és mások érzéseit, gyakran az arckifejezések értelmezése is nehezebb számukra. Míg a neurotipikusoknak már kora gyerekkorban bevésődik a tudatukba, hogy milyen arckifejezés milyen érzelmekre utal, addig az autisták számára ezek komoly zavart okozhatnak.
Az azonban, hogy kinek mennyire, egyénenként eltérő. Vannak érintettek, akiknek a legalapvetőbb érzelmek (pl. öröm, bánat, düh, félelem stb.) felismerése is nehézséget okoz. Ennek megkönnyítése érdekében használják sokan – különösen gyerekek – az arckifejezéseket ábrázoló képkártyákat, amelyek mind mások arckifejezésének értelmezésében, mind a saját érzelmeik kommunikálásában segítenek.
Vannak, akiknek az alapérzelmek felismerése könnyen megy, ám az összetettebb érzelmek (mint pl. a bűntudat, a szégyen, az irigység stb.) azonosítása már gondot okoz. És vannak, akiknek nem jelent komolyabb gondot sem az alapvető, sem az összetettebb érzelmek felismerése.
Az érzelmek kimutatása
Ha egy érintett nem ismer fel egy adott érzelmet, akkor kimutatni sem úgy fogja (ha egyáltalán kimutatja), ahogyan azt az NT-k elvárnák. De még ha felismeri, akkor sem feltétlenül mutatja ki – persze ez NT-k esetében is előfordul, az ok azonban különbözhet. Ez a szituáció mind a közvetítő, mind a fogadó fél számára problematikus lehet.
Sokszor pusztán abból, hogy valaki nem mutat együttérzést egy másik emberrel, a környezetében lévők rögtön ellentétes érzelmeket feltételeznek róla. Azaz ha pl. nem kezd el látványosan együtt ujjongani a kollégájával, aki épp elújságolta, hogy előléptették, azt feltételezik, hogy biztosan bosszús miatta vagy irigykedik rá. Ha nem sajnálkozik azon, hogy a szomszéd elvesztette a pénztárcáját, azt gondolják, hogy titokban örül neki. Az érzelmek kimutatásának visszafogottsága vagy hiánya legtöbb esetben azok kezelésének nehézségével hozható összefüggésbe.
Az érzelmek kezelése
Egy autista nem mindig tudja, mit kezdjen a felismert vagy fel nem ismert érzelmekkel, legyenek azok akár mások, akár a saját érzelmei. Ha pl. valaki szomorú, nem biztos, hogy tudja, mit kellene tennie, mit vár a másik ember – végighallgatást, tanácsot, támogató szót, ölelést, együtt sajnálkozást? Amíg egy neurotipikus ilyen helyzetben részben ösztönből reagál, egy autista kevésbé veszi le a jelekből, hogy a másik embernek mire van szüksége. Ezért általában megvan a saját stratégiája arra, hogy mit mond vagy tesz (például egy szomorú embernek azt mondja, hogy az illető számíthat a segítségére, ha igényli). Ha azonban a másik ember nem azt kapja, amit várt volna, könnyen az lehet a reakciója, hogy az autista nem tud együtt érezni, vagyis nem empatikus. Természetesen egy NT-vel is előfordulhat, hogy nem úgy reagál, ahogy az a másik embernek jó lenne, ő azonban ezt követően is könnyebben ráérez, mit is várnak tőle, mint egy autista.
Ha egy érintett maga szomorú/örül/dühös, nem mindig tudja felmérni, hogy kimutathatja-e, és ha igen, kiknek és hogyan. Ennek oka az is, hogy sokszor nem tudja meghatározni, hogy egy adott szituáció a “helyes” érzelmeket váltotta-e ki belőle, azaz valóban úgy érzi-e magát, ahogy azt adott helyzetben elvárják tőle. Ha például egy irodában a szomszéd íróasztalnál ketten hangosan beszélnek, ami a többi kollégát látszólag egyáltalán nem zavarja, ő viszont nem tud miattuk a munkájára koncentrálni, könnyen előfordulhat, hogy kételkedni kezd a saját érzelmeinek a helyességében és nem meri szóvá tenni. Emelett attól is tarthat, hogy a környezet reakcióját szintén nem fogja tudni kezelni, esetleg nem szeretné, hogy rá irányuljon mások figyelme és emiatt dönt úgy, hogy magában tartja, amit érez.
Mindebből látható tehát, hogy az autistáknak ugyanúgy vannak érzelmeik és ugyanúgy képesek az empátiára, mint bárki más, csak ezek némely esetben kevésbé nyíltan vagy az átlagostól eltérő módon nyilvánulnak meg. Ha például valaki nem ismeri fel egy emberen a szomorúság jeleit, az nem azt jelenti, hogy nem tudja, milyen szomorúnak lenni. Ha valaki nem mutatja ki, hogy örül a másik ember sikerének, az nem jelenti azt, hogy nem képes az együttérzésre. Az autizmus nem azt jelenti, hogy az érintetteknek nincsenek mély érzéseik, nem törődnek másokkal.
Mindemellett természetesen az autisták között is van, aki kevésbé empatikus, mint az átlag, ellenben néhányukra épp a túlzott empátia jellemző.
Ezen kívül miért tűnik úgy sokaknak, hogy az autistákból hiányzik az empátia?
Egyrészt azért, mert az autisták sokszor követhetnek el olyan szociális baklövéseket, amelyeket mások bántónak találnak, magát az incidenst pedig az együttérzés hiányának tudják be. Ha például egy neurotipikus nő megkérdezi az aspi kollégáját, hogy kövérnek látja-e őt, és a válasz igen, akkor minden valószínűség szerint elkönyvelik az aspi kollégát egy udvariatlan bunkónak, aki nem törődik azzal, hogy a nyers szókimondásával megbánt másokat. Az aspi azonban nem azért válaszolt úgy, ahogy, mert szándékosan bele akart tiporni a kolléganője lelkivilágába, hanem mert nem látta át, hogy a kolléganő nem őszinte véleményt, hanem a külsejére vonatkozó pozitív megerősítést várt, vagyis egy ilyen kérdésre akkor is nemmel illik válaszolni, ha ő mást gondol. Azt sem biztos, hogy felméri, hogy a társadalmi elvárások miatt sok nő tartja fontosnak a külsejére vonatkozó pozitív visszajelzéseket.
Az aspik egy idő után tanulnak az ilyen esetekből, azaz több-kevesebb pofáraesés után elkezdik sikeresen felmérni, mikor mit illik mondaniuk annak érdekében, hogy ne bántsanak meg akaratlanul másokat. Kivétel persze itt is akad: vannak emberek, akik az őszinteség és a nyíltság hangzatos eszméi mögé bújva, kéretlenül tolják mások arcába a sokszor nem túl pozitív véleményüket, nem törődve azzal, hogy bántanak vele másokat. Ez azonban már nem az autizmushoz köthető probléma.
Ahogy az Autnot blog írója is említi egy posztban, az empátia megjelenésében és intenzitásában nagy szerepet játszik a képzelőerő.
Legyünk akár autisták, akár NT-k, ha olyasmiről van szó, amit magunk is átéltünk, akkor abba könnyebben beleképzeljük magunkat, könnyebben átérezzük a helyzetet. Ellenben ha olyasmiről van szó, amibe belekóstoltunk, de másképp vagy másféle szituációban éltük meg, akkor azt nehezebben tudjuk elképzelni. Ha pedig olyasmiről van szó, ami teljesen ismeretlen számunkra, abba még nehezebben vagy egyáltalán nem tudjuk beleképzelni magunkat.
Ebből kiindulva pedig az NT-knek ugyanúgy nehéz empatizálni az autistákkal, mint az autistáknak az NT-kkel. Egy NT nem tapasztalja meg, milyen az, amikor egész életében a perifériára szorul, nem éli át tömegben vagy egy plázában a szenzoros túlterhelődést, nem érzi folyamatosan nehéznek a kapcsolatteremtést vagy a laza beszélgetéseket. Ha egy autista ilyen problémákról számol be, gyakran nem veszik komolyan, vagy elkezdik őt hibáztatni a “lúzerségéért”.
Természetesen sokféle fordított helyzet is előfordulhat. Amikor egy neurotipikus egy apró összezördülésről panaszkodik, ami a 30 fős baráti társaságában történt, a kapcsolatokat nehezen kialakító autista nem feltétlenül érti vagy nem is akar belegondolni, hogy lehet egy ilyen apróságon problémázni, amikor ő már annak is örülne, ha lenne egy legalább 10 fős baráti társasága.
Amiért viszont mégis úgy tűnik, hogy az empátiahiány az autistákra jellemző: az NT-k az emberiség 98-99%-át teszik ki, míg az autisták 1-2%-át. Így mivel az autisták az emberek 98-99-%-át értik nehezebben, az NT-k pedig 1-2%-át, meglehetősen könnyű levonni azt a téves következtetést, hogy az empátiahiány az autizmushoz köthető probléma.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy egymás megértésében az autisták állnak jobban. Mivel legtöbbjük NT-k között nő fel, ezért kénytelen alkalmazkodni (amennyire tud) az NT-k szabály- és elvárásrendszeréhez. Ellenben az NT-k közül főképp azokra jellemző a megértés, akik autistákkal dolgoznak vagy autista ismerőseik, barátaik vannak.
Látható tehát, hogy az empátia mind autisták, mind NT-k esetében egy tanulható, fejleszthető képesség. Ám sok esetben nem is feltétlenül szükséges az, hogy megpróbáljuk a másik ember szemszögéből nézni a dolgokat: elég megértenünk, hogy neki az adott szituáció örömöt, bánatot stb. okoz; még akkor is, ha nem tudjuk, nekünk milyen érzést okozna, vagy akár tudjuk, hogy mi másképp éreznénk, mint ő – ez viszont már nem annyira az empátia, sokkal inkább az elmeteória témája.
