Képzeld el, hogy egy zsúfolt, hangos szupermarketben intézed épp a hétvégi bevásárlást, amikor észreveszel egy kisfiút, aki a bevásárlókocsi gyerekülésében ül és a kezét a fülére tapasztva sikít. Az anyja próbálja nyugtatni, de a gyerek egyre idegesebbnek tűnik, sír, rázza a lábát. Az anyja simogatja a fejét, és mondogatja neki, hogy ‘semmi baj, kicsim’. Te csak mész tovább és folytatod a bevásárlást, mintha mi sem történt volna.
Amikor sorba állsz a kasszánál, ismét meglátod őket, amint épp fizetnek. A gyerek még mindig hangosan sír. Kifelé menet megállítja őket egy másik felnőtt, aki szemrehányó hangon megkérdezi az anyától, hogy miért hagyja a gyerekét így viselkedni. Az udvarias válasz: ‘A fiam autista, nehezen viseli a zajt és a tömeget. Minden jót.’ Ahogy kifelé mennek, valaki még utánuk kiált: ‘Akkor minek hozza ide?’
Autizmus = hisztizik, nem tud viselkedni, vonják le sokan a következtetést ilyen jelenetet látva, és még többen gondolják azt, hogy autista vagy sem, csak kicsit meg kellene nevelni és mindjárt megtanulna viselkedni.
Az autizmust azonban nem lehet senkiből kinevelni, mivel egy olyan veleszületett neurológiai eltérésről van szó, ami a tudomány mai állása szerint genetikai okokra vezethető vissza. Ahogy azt sem dönthetjük el, milyen nemzetiségűnek születünk, milyen a bőrünk vagy a szemünk színe, milyen magasra növünk, milyen a szexuális irányultságunk, úgy azt sem határozhatjuk meg, hogy hogyan legyen felépítve az idegrendszerünk.
A boltban “hisztiző” gyerek sem választhatott, hogy szenzorosan érzékeny legyen-e vagy ne, és azt sem döntheti el, hogy hol legyen az a pont, amikor a sokféle inger hatására kiborul. Ítélkezés, szemforgatás vagy rosszalló tekintetek helyett érdemes egy pillanatra elgondolkodni: bár kívülről sokszor nem könnyű megkülönböztetni a manipulatív hisztit a túlterheltség okozta kiborulástól, közel sem bizonyos, hogy hisztiről van szó, más probléma is állhat a háttérben. Egy ilyen helyzet a szülőnek sem egyszerű, a gyereknek pláne nem, és az sem megoldás, hogy ki sem kell mozdulni egy szenzorosan érzékeny gyerekkel, legyen autista vagy sem.
Az autizmus nem merül ki abban, hogy valaki szenzorosan érzékeny (ez nem is kötelezően jár együtt autizmussal), hanem annyi megnyilvánulási formája van, ahány érintett létezik. Az autizmus nem választható, az viszont igen, hogy hogyan állunk hozzá, hogyan viszonyulunk az érintettekhez.
Az, hogy egy adott képesség vagy tulajdonság az egyénnek előnyére vagy hátrányára válik, nagyban függ a környezet hozzáállásától is. A környezet pedig választhat: csak arra fókuszál, ami szerintük probléma vagy arra bátorítja az érintettet, hogy építsen a pozitívumokra; azonnal ítélkezni kezd, vagy pedig tudomásul veszi, hogy az autizmusnak létezhetnek ugyan hátrányai, de nem csak ezek határozzák meg az illető személyiségét, hanem számos más személyiségjegy és tulajdonság is, akár van közük az autizmushoz, akár nincs.
Ha a környezet csak a hátrányok felszámolására helyezi a hangsúlyt, az egyénnek nem lesz ideje és lehetősége arra, hogy azzal foglalkozzon, ami az előnyére válik.
Például ha valaki magas és vékony, jó kosárlabdázó válhat belőle, viszont nem biztos, hogy jeleskedne a labdarúgásban, amihez más testfelépítés előnyös. Ha mégis a focit erőltetik rá, akkor kudarcélmények sorozata fog rá várni, és amíg állandóan azt hallgatja és el is hiszi magáról, hogy mennyire tehetségtelen, amíg minden energiája arra megy el, hogy a sikertelensége ellenére bizonyítson a labdarúgásban, addig esélye sincs rájönni, hogy milyen jó kosaras válhatna belőle.
Ugyanígy, ha egy autista személynél csak az számít a környezete (vagy saját maga) számára, hogy miben teljesít gyengébben és hogyan tudna ezeken a területeken fejlődni, addig nem lesz idő arra fókuszálni, hogy mi az, amiben jó és amit igazán szeretne csinálni.
Nagyon sok olyan autista ember szaladgál a világban, aki gondosan titkolja az állapotát, mert túl sok előítéletes, tudatlan és rögtönítélő emberrel akadt már dolga. A tudatlanság önmagában persze nem gond, inkább az okoz problémát, hogy sokszor társul rosszindulattal vagy lenézéssel. Ilyenekkel egyszerű, hétköznapi szituációkban is lehet találkozni, például:
“Péterről azt mondja a szobatársa, hogy autista. Többé ne hívjuk magunkkal, nem akarok semmilyen kellemetlenséget miatta.”
“A nagybátyám szinte soha nem néz mások szemébe, de nem hinném, hogy autista lenne, mert három diplomája van.”
“Ha autista ez a gyerek, akkor minek hozzák ilyen rendezvényre? Maradjanak otthon vele.”
Ugyanezért sok szülő is titkolja a gyereke autizmusát és csak olyan helyekre viszi (ha egyáltalán), amit biztonságosnak ítél. Maguk az érintettek pedig igyekeznek úgy élni, beszélni és viselkedni, hogy mások ne vegyenek észre semmilyen különbséget.
Bizonyára sokan vannak, akik erre azt mondanák: “Nagyon helyes, így kell ezt, nem kell kimutatni a deficiteket, különben is csak meg kell tanulni normálisan viselkedni és akkor már gond nélkül menni fog.”
Ám ez nem így van. Ha egy autista úgy dönt, hogy leplezni fogja a másságát, még nem fog neurotipikussá válni. Ha arra kényszeríti a környezete, hogy folyamatosan egy tőle idegen szerepet játsszon, az rengeteg idejébe és energiájába kerül, amit pedig arra is fordíthatna, hogy emberhez méltó, sikeres és boldog életet élhessen.
Az autizmus nem választás kérdése, a hozzáállásunk viszont igen.
