A neurodiverzitás arra utal, hogy az emberek a világot különbözőképpen érzékelik és tapasztalják, és mindegyik mód ugyanúgy tiszteletben tartandó és értékes.
A neurodiverzitásnak vannak ellenzői. Jellemzően azok, akik az autizmust mint orvosi fogalmat ismerik, ahhoz ragaszkodnak és az érintetteket is annak segítségével definiálják. Akik sokkal inkább azt nézik, hogy léteznek orvosi ellátást igénylő problémák, amelyek a neurodivergens emberek körében gyakoribbak, mint a neurotipikusok körében. Ilyen pl. az intenzív szorongás, a depresszió, érzékszervi túlterhelődés, alvászavarok, emésztési zavarok stb. Ezek meglétét és a kezelésük szükségességét a neurodiverzitás támogatói nem tagadják. Legtöbb ember genetikailag hajlamosabb valamilyen egészségügyi vagy pszichés problémára, autisták esetében a fent felsoroltak gyakoribbak.
Egy másik észrevétel a neurodiverzitás mozgalom ellenzőitől az, hogy az autisták közt sokan vannak, akik soha nem lesznek képesek önmagukról gondoskodni, önállóan élni, mégis miért lenne rendben, hogy léteznek ilyen emberek?
A válasz egyszerű: mert léteznek. Mert ők is ugyanúgy érző emberek, akik emberi bánásmódot érdemelnek, nem pedig azt, hogy szubhumán lényekként kezeljék őket. Mint mindenkinek, nekik is segítségre, támogatásra van szükségük, nem pedig arra, hogy az őket megillető oktatást, ellátást, figyelmet megvonják tőlük és épp csak megtűrjék őket a társadalom peremén. Ne ítélkezz, ne kizárólag arra fókuszálj, hogy ők miben “gyengébbek” az átlagembereknél. Támogasd őket, hogy lehetőségük legyen emberhez méltó körülmények között élni és minél többet kihozni magukból.
Az autistáknak, legyenek a spektrum bármelyik pontján, nem csak arra kell koncentrálniuk, hogy (az egyénenként eltérően megnyilvánuló) hiányosságaikat kompenzálják, hanem arra is – és főképp arra – hogy az erősségeikre építsenek. Amelyekkel ők is ugyanúgy rendelkeznek, mint bárki más. Damien Milton brit autizmus kutató, aki maga is autista és egy értelmi fogyatékos autista gyerek apja, nyilatkozta egy évvel ezelőtt a következőt: “(…) a súlyos autistákat (akik ‘alacsonyan funkcionálnak’) sokszor tekintik úgy, mint akiknek erősségeik vagy készségeik nincsenek is, hiszen ők ‘súlyos autisták’. Emlékszem, amikor a fiam tanáraival beszéltem egyszer, megkérdeztem őket, hogy szerintük mik a fiam erősségei. A légy pisszenését lehetett hallani, akkora csend volt. Nem mondtak semmit. Erre mondtam nekik, hogy például remek zenei memóriája van, vagy fantasztikus a térben tájékozódása, nekem ő segített sokszor megtalálni a kocsit a parkolóban.”
Fontos belátni, hogy az autisták nem hibás neurotipikusok, nem defekthalmazok, nem negligálandóak csak azért, mert kilógnak a sorból, hanem teljes értékű emberek a maguk erősségeikkel és gyengeségeikkel, akiknek ugyanúgy helyük van a társadalomban, mint bárki másnak.
Ha egy autista gyerek úgy nő fel, hogy a környezete nem tartja őt teljes értékűnek, akkor felnőttként is ezzel a tudattal fog élni. Ha szerencsés, akkor önerőből vagy mások segítségével felépíti az önbizalmát és rájön, hogy ő is ugyanúgy hasznos és szerethető ember, mint a kortársai. Ha nem, akkor az önértékelési problémái egyre inkább súlyosbodnak és végül komolyabb problémát okozhatnak.
Amit még szükséges megemlíteni, mert empirikus kutatások szerint sokan még mindig nincsenek tisztában vele: nem csak szülők, szakemberek, gyógypedagógusok, kutatók tudnak beszélni az autizmusról, hanem mi érintettek is. Sokunknak semmilyen problémánk nincs a nyelv használatával és értelmezésével, beleértve azokat is, akik nem verbálisan, hanem másmilyen módon kommunikálnak. Az autista emberek tudása elengedhetetlen annak megértésében, hogy mi is az autizmus, mit jelent valaki életében. Ebben mi vagyunk az igazi szakértők.
Szóval mi is itt vagyunk és nem is vagyunk kevesen. A világ minden táján elszórva alkotjuk a világ egyik legnagyobb kisebbségét. Itt vagyunk, és itt is maradunk 🙂
