“29 éves vagyok, autista. Nem akarok gyereket, mert mi van, ha nem tudok vele empatikus lenni, nem tudok hozzá kötődni, ezért rossz szülő leszek, aki traumatizálja a gyerekét?
Ugyanakkor sok embernek nyújtok segítséget, olyanoknak is, akiket nem ismerek. A fiktív karaktereket is tudom sajnálni. Sokat törődöm a barátaimmal.
Ez egy nagyon káros állítás, mert bár minden kétséget kizáróan empatikus vagyok, mégis mindig megkérdőjelezem, mert azt verték belém, hogy az autistákból hiányzik az empátia. Igen, vannak autisták, akik nehezen tudják úgy kinyilvánítani az empátiájukat, hogy azt a neurotipikusok megértsék, de rendelkezünk empatikus készséggel. Ennek a tagadása rendkívül káros a személyiségünk fejlődésére.”
Ezt a felvezetőt egy olyan képhez írta a szerzője, amely azt a feliratot tartalmazta, hogy az autistáknak a sztereotípiákkal ellentétben van empátiájuk. Mivel az autisták empatikus készségét újra és újra megerősítik érintettek is, szülők is és egyre több szakember is, a tévhit, miszerint az autistáknak nincs empátiájuk, már elkezdett kikopni, de még mindig nagyon benne van a köztudatban. Valójában ez nem más, mint az autistákhoz kötődő legkárosabb sztereotípiák egyike.
Az empátiáról már egy egész cikk szólt a blogon. Röviden összefoglalva: az autistáknak ugyanúgy van empátiájuk, mint a neurotipikusoknak, az érzelmek felismerése, kezelése és kimutatása azonban sokszor okozhat számukra nehézséget. Ezért másképp reagálnak, másképp mutatják ki, hogy mit éreznek, mint ahogy elvárják tőlük. Ha pedig valami az átlagostól eltérő módon nyilvánul meg, akkor azt sokan defektesnek titulálják vagy épp az adott készség hiányára következtetnek.
Dehumanizáló az autistákat empátiahiányosnak nevezni?
Ez már csak azért is helytelen lenne, mert az empátia nem kizárólag emberi tulajdonság. Az empátia az a beleérző képesség, amivel egy élőlény egy másik élőlény lelkiállapotába tudja helyezni magát. Tudni, hogy mit akar a másik, nem emberi kiváltság, hanem biológiai szükségszerűség. Egy anyaállatnak fel kell ismernie, ha kicsinyei éhesek, fáznak vagy veszélyben vannak, és ennek megfelelően kell reagálnia. Ez egyfajta empátia, ami nélkülözhetetlen a túléléshez és a fajfenntartáshoz. De még az empatikus perspektíva-felvétel, vagyis a képzeletbeli helycsere a másikkal is jelen van egyes állatfajoknál, pl. delfineknél, elefántoknál, emberszabásúaknál. Kutatások szólnak arról, hogyan segítenek egymásnak ezek a fajok baj esetén, abban az esetben is, ha a bajbajutott nem a családjukba tartozik. Az empátia tehát nem szűkíthető le kizárólag az emberre.
De miért ragaszkodnak sokan ahhoz a sztereotípiához, amely szerint az autistákból hiányzik az empátia, annak ellenére, hogy rengetegen tudják bizonyítani az ellenkezőjét?
Mert az ember szereti többnek érezni magát másoknál. Ezért nem ismerik el sokan az állatok empatikus készségét, és ezért definiálnak más embereket, akiket nem akarnak magukkal egyenrangúnak tartani, túlnyomóan negatívan. Az autizmus orvosi modellje szinte kizárólag arra fókuszál, hogy az autisták miben szenvednek hiányt és mi az, amiben az átlgemberekhez képest alulteljesítenek. Olyan autisztikus karakterjegyeket, mint pl. a speciális érdeklődési terület (vagy ahogy a modellt pártolók nevezik, “beszűkült érdeklődés”), az echolália vagy az ismétlődő cselekvéssorozatok, szintén rossznak állítanak be. Sok felnőtt érintett számol be arról, hogy szakemberek, pszichológusok csak abban az esetben vették őket komolyan, ha azt látták, hogy szenvednek, pl. szorongásos problémákkal küzdenek vagy más komoly problémáik vannak. Ha ezt nem látták, akkor “nem voltak elég autisták” ahhoz, hogy érdemben foglalkozzanak velük.
Akik ragaszkodnak ahhoz a hozzáálláshoz, miszerint az autizmus valami rossz, kezelésre szoruló állapot, aminek következtében az autistákat nem kell egy lapon említeni a “normális emberekkel”, azok jellemzően az orvosi modellt pártolják. Ugyanakkor nem lényegtelen, hogy a ma élő felnőttek többsége gyerekként is ezt hallotta, így ezt tette magáévá. Azóta viszont az autizmus szakma és az autista érdekvédelem jelentős változáson ment keresztül. Ma már létezik társadalmi modell, funkcionális modell (ezekről itt lehet többet olvasni), és létezik neurodiverzitás mozgalom, amelyet túlnyomó részben autista fiatalok és felnőttek működtetnek. Ma már a szakirodalom sem tartja az autizmust betegségnek és azzal is tisztában van, hogy az autistákból nem hiányzik az empátia.
Az ember viszont nem egyszerű szerzet. Ha valami megkérdőjelezi egy bizonyos állapotról vagy jelenségről alkotott, stabilnak hitt képét, akkor megijed, elutasít, bagatellizál, támad. Pláne ha olyasmiről van szó, ami az ő felsőbbrendűnek hitt státuszát kérdőjelezi meg. Akkor is így viselkedik, ha a vélt hierarchia megingása vagy átrendeződése semmilyen hátránnyal nem jár számára. Már azt a felvetést is fenyegetőnek érzi, hogy “talán nem is vagyok én hozzá képest kiváltságos”. Az empátiát sokan olyan tulajdonságnak gondolják, ami kizárólag emberi, ha pedig valaki nem rendelkezik vele, akkor valamiféle szubhumán lény, tehát kevesebb. Holott, amint láttuk, az empátia nem is kizárólag az emberre jellemző.
Jó lenne persze, ha mindenki nyitott lenne és nem akarna másokat elnyomni, az újabb felfedezéseket pedig nem fenyegetésként élné meg, hanem tanulási lehetőségként, amely közelebb visz minket egymás és a világ jobb megértéséhez. Azonban az a megnyugtató tény, hogy sok ilyen ember van, óhatatlanul jó irányba viszi a világot.
