A szelektív mutizmus nemcsak az érintettet és a családját, de a rokonokat, pedagógusokat is nehéz feladat elé állítja. Sokan nem tudják, hogyan reagáljanak, merjenek-e bármit kérdezni, és akadnak olyanok is, akik nagyon okosnak képzelik magukat, és kioktatással, netán szégyenérzet keltésével próbálják “jobb belátásra bírni” a mutista gyereket és a szüleit.
A segítést szolgáló ötletek után jöjjön néhány olyan reakció és beszédre buzdítás, amelyeket érdemes kerülni. A szelektív mutizmus nálam 5 éves kortól 13 éves korig állt fenn, a lent felsorolt esetek mindegyikét nekem címezték, illetve rólam hangzott el. Magával a “szelektív mutizmus” kifejezéssel az egyetemi évek alatt találkoztam teljesen véletlenül, akkor végre rájöttem, hogy nem ufó voltam, hanem egy létező, psziciáterek által leírt kommunikációs zavarom volt.
“Köszönj szépen!”
Fel nem foghattam, hogy miért mondják ezt újra és újra, amikor tudják, hogy úgysem fogok köszönni, sem bármi mást mondani. Később persze rájöttem, hogy ez azért volt elkerülhetetlen, mert nem akarták azt a látszatot kelteni, hogy neveletlen a gyerek, elvégre ők figyelmeztetik, hogy köszönjön. Egy “szégyenlős” gyereket kevésbé kínos felvállalni, mint egy neveletlent.
“Többé nem megyek veled sehová.”
Ez jellemzően olyan eseteket követően hangzott el markánsabb személyiségű rokonok szájából, amikor egy kedves ismerősük (számomra idegen) intézett hozzám pár kérdést, én meg a “na, válaszolj már”-féle bökdösések ellenére is összeszorított szájjal néztem a földet, miközben igyekeztem minél inkább összehúzódni.
A kedves ismerős távozása után rendszerint hosszú szónoklat és agymosás következett, aminek következtében növekedett bennem a szégyenérzet és még jobban szorongtam a szociális helyzetektől. Utólag természetesen értem, hogy ez a szituáció a rokon számára is kellemetlen volt, és az ő kísérlete az én megváltoztatásomra a kemény véleménynyilvánítás és a szégyenérzet keltése volt (csak épp nem működött).
“Ő egy kis mimóza.”
Ez legtöbb esetben egy ismeretlen vagy ritkán látott ismerős első hozzám intézett szavai után hangzott el az épp velem lévő személy szájából, mintegy azonnal közölve az illetővel a velem való kommunikáció esélytelenségét. Ennek oka a további kényelmetlenségek elkerülése volt, rajtam azonban ismét csak erős szégyenérzet lett úrrá, mert úgy éreztem, hogy rögtön leírtak a másik ember számára, esélyt sem adva még a nonverbális kommunikáció bármilyen formájának a megnyilvánulására sem.
“Te csak szégyenlős vagy.”
Bár a szelektív mutizmus és az Asperger-szindróma fogalma akkoriban sokkal kevésbé volt ismert, később hallottam, hogy orvosok véleményét is kikérték velem kapcsolatban, amit sima szégyenlősség miatt nem szoktak megtenni az emberek. Bár nem sok használható tanácsot kaptak, mégis legtöbbször egyszerűbb volt a problémát elhessegetni vagy a szőnyeg alá söpörni azzal, hogy csak szégyenlős a gyerek.
“Ilyen lett…”
Ez volt a legrosszabb, de véleményem szerint erről minden AS-sel élő tudna mesélni. Rendszerint ez volt a végkimenetele az előttem és a hátam mögött folytatott vitáknak azzal kapcsolatban, hogy miért vagyok olyan, amilyen, és ki tehet róla.
Osztálytársak, tanárok:
“AC jól tudja járatni a száját, bezzeg amikor egy tanár kérdezi, nem szólal meg.”
Fordítás: “Bezzeg ez az AC még azzal együtt is jobban teljesít nálam, hogy nem beszél a tanárokkal. Én nem vagyok jó tanuló, és lusta is vagyok, ezért szeretek beszólni azoknak, akik nálam okosabbak és szorgalmasabbak, és még ennél is szívesebben beszélek a hátuk mögött, ha találok egy jó okot rá, mert rohadtul irigylem őket az eszük és a kitartásuk miatt.”
Ezen egyértelmű oknál fogva nem nagyon foglalkoztam az ilyen és hasonló megjegyzésekkel. Nem elhanyagolható azonban, hogy a kiváló tanulmányi eredményeimnek és a csendes, szelíd természetemnek köszönhetően sokkal több osztálytársam fogadott el, mint ahányan csúfoltak, és kiközösítve sem voltam soha.
“Te úgysem fogod mondani.”
“Mutasd meg nekik, hogy csakazértis” – mondták ilyen esetben az elfogadóbb osztálytársak, ami a mutizmussal küszködő időszak végén néha már hatásos volt.
“Hogyhogy nem beszél?”
A fenti kérdéshez rendszerint olyan arckifejezés társult, mintha egy zsiráfnyakú elefántot mutattak volna az illető tanárnak. Ebben érezhetően benne volt a hitetlenséggel álcázott felsőbbrendűség, amellyel a tanár lényegében azt fejezte ki, hogy “valaki magyarázza meg, hogy ilyen hogy lehetséges, mert én egyszerűen nem értem”. Vagyis ami nem illik bele az ő tanulókról alkotott nézetébe, azt nem is tudja elfogadni.
“Ilyen gyerek nincs az iskolában, nem is volt, és nem is lesz.”
Ez a mondat attól a tanártól származik, akitől az első elégtelent kaptam azért, mert nem szólaltam meg. Bár ő az évek során úgy-ahogy elfogadta, hogy én is ott rontom a levegőt az osztályban, és ha nem kell beszélni, még jól is teljesítek, de sosem tudta ezt a jelenséget sem megérteni, sem elfogadni. A fenti mondatával természetesen azt szándékozta tudatosítani bennem, hogy szégyelljem magam azért, hogy ilyen defektes vagyok, és legyek tisztában azzal, hogy rajtam kívül senki más nem ilyen.
+1 “Nem tudsz beszélni? Néma vagy?” (esetleg a szülőnek címezve: “Nem tud beszélni?”)
De igen, tudok beszélni, csak épp leblokkolok, ha hozzám szólsz.
De igen, tud beszélni, maga meg fogja be a száját és húzzon el innen.
Végül egy új tantárgy, egy idegen nyelv tanulása jelentette a megoldás kezdetét, amely néhány évig speciális érdeklődési területté is vált számomra. Mivel emiatt jobban teljesítettem ezen a területen a többieknél, elkezdtem az osztályban beszélni az adott órán, és lassan-lassan a többi órán is, majd az iskolán kívül, másokkal is.
