A prozopagnózia vagy arcvakság az arcfelismerési képesség hiányát vagy alulfejlettségét jelenti. Különböző mértékben lehet jelen: súlyos esetekben az érintett személy számára a saját és a családtagjai arcának a felismerése is nehézséget okoz, enyhébb esetben csupán ritkábban látott emberek arcának az azonosítása jelent problémát. Az autizmus/Asperger-szindróma gyakran jár együtt arcvaksággal.
Az arcvakságot sokan roppant kínos és szégyellnivaló dolognak tartják, ezért megpróbálják minden körülmények között titokban tartani. Ha kínos helyzetbe kerülnek, roppant frusztráltak, emelett azt is kénytelenek elviselni, hogy a többiek hülyének nézik őket, bunkónak tartják, vagy kinevetik. AS-sel élők számára az arcok felismerését a szemkontaktus kerülése is nehezíti.
Holott éppúgy nem tehetünk az arcvakságról, mint az AS-ről. Sokat segít, ha az arcvakságot nem tragédiaként éljük meg, hanem inkább humorosan próbáljuk felfogni. Persze néha így is elkerülhetetlen, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljünk, de a pozitívabb hozzáállás sokat javít azon, hogy hogyan élünk együtt ezzel a jelenséggel.
Ahogy a videóban is szerepel, egy arcvak számára elég egy kisebb változtatás (új frizura, szakáll növesztése, kalap, szemüveg stb.) ahhoz, hogy egy ismerős már ne is tűnjön annyira ismerősnek. Például a gimnáziumi ballagáson az egyik osztálytársnőm, aki egyébként mindig ugyanúgy öltözött és a haját egyszerűen kibontva hagyta vagy összekötötte a tarkóján, olyan túlexponált frizurát varázsoltatott a fejére, hogy hosszú percekig csak néztem, hogy ez meg ki a fene.
Ugyancsak kételkedésre ad okot, ha olyan helyen látunk egy nem túl közeli vagy akár közelebbi ismerőst, ahol egyáltalán nem számítunk rá, például ha egy kollegával vagy a szomszéddal találkozunk a város másik végén lévő bankban. De sok esetben nem is kell ennyire messzire menni:
X: Ki fénymásol?
AC: Hát… G.
Nem G. fénymásolt, hanem M., aki a szomszédos irodában ül és naponta legalább tízszer elmegyünk egymás mellett (csak épp nem kommunikálunk a köszönésen kívül, így “semmi okom” nem volt alaposabban megfigyelni). Ha az asztalánál ül, akkor egyértelmű, hogy ő az, azonban ha a folyosón lévő fénymásolónál látom, akkor máris másképp néz ki, mint “normál” esetben. Ez tipikus példája annak, hogy ha valakit állandóan ugyanott, ugyanazon teendők végzése közben látunk, mennyire más lesz számunkra egy új szituációban.
Ha valaki bemutatkozik, a nevét legtöbbször azonnal elfelejtem, mert annyira koncentrálok arra, hogy megjegyezzem az arcát. Természetesen legtöbbször az utóbbi sem sikerül. Ha az illető tíz perc elteltével újra megjelenik, valószínűleg már nem ismerem fel. Sokemberes munkahelyen, új társaságban, találkozások alkalmával érdemes alkalmazni a videóban is szereplő megkülönböztető módszereket: fényképek tanulmányozása, hajviselet, ruházat megfigyelése, szépséghiba, egyedi ékszer megjegyzése. A legtöbb embert meg lehet jegyezni valamiről.
Még néhány megkülönböztető stratégia, ami a videóban nem szerepel:
– Tanulmányozd az embereket élesben (persze csak akkor, amikor épp nem téged néznek). Próbálj megkülönböztető jeleket találni rajtuk. Építs az előnyökre: az aspik általában jók a részletek megfigyelésében.
– Nézd meg őket profilból és hátulról is. Így is szembetűnhetnek bizonyos jelek rajtuk.
– Ha a hangok felismerésével nincs problémád, ez egy jó eszköz a megkülönböztetésre. Ehhez persze el kell érni vagy meg kell várni, hogy az illető megszólaljon.
Pár éve véletlenül találkoztam egy volt gimis osztálytársammal, akit akkor már több éve nem láttam. Időközben felszedett kb. tíz kilót és a frizurája is más volt, ez alapján számomra felismerhetetlen volt. Amikor megállított, fogalmam sem volt, hogy ő az, a hangja viszont leleplezte.
– Figyeld az emberek stílusát, modorát. Sokan rákattannak egy szófordulat vagy kifejezés állandó használatára is, ám ez legtöbbször rövid ideig tart.
A legközelebbi ismerősökkel érdemes közölni, ha nem is feltétlenül az “arcvakság” szót (sokan eleve visszariadnak a rendkívül negatív konnotációtól), de azt mindenképpen, hogy jelentős nehézségeink vannak az arcfelismerés terén. Így megelőzhető, hogy az ő szemükben nevetségessé váljunk vagy hogy hülyének nézzenek azért, mert nem ismerünk fel valakit. Másoknak én egyszerűen annyit mondok, ha a helyzet úgy kívánja: “bocs, nagyon rossz az arcmemóriám”, vagy valami hasonlót. Fontos, hogy ezt ne problémaként, lehetőleg ne zavart arccal és ne szégyenkezve közöljük, hanem úgy, mintha csak azt közölnénk, hogy balkezesek vagyunk. Sokan ugyanis imádják méginkább fokozni a hangulatát annak, akit kellemetlen helyzetbe hoznak vagy abban kapnak el.
(Fontos még megemlíteni, hogy az arcvakság nem egyenlő az aspikra általában nagyon is jellemző elvarázsoltsággal. Előfordul, hogy egy aspi (vagy NT is) annyira bele van merülve a gondolataiba vagy a saját világába, hogy észre sem veszi, hogy egy közeli ismerős vagy akár egy családtag megy el mellette az utcán. Amikor én egyértelműen egy ilyen esetről számoltam be, egy magát nagyon okosnak képzelő arc azt találta mondani rá, hogy hú, ez arcvakság… Az más.)
