A jelenlegi társadalmunk a rendszer jellegéből adódóan hierarchikus. Az “egyszerű” emberek közül azok vannak a felsőbb polcokon, akik szó nélkül azt teszik, amit elvárnak tőlük: belesimulnak a többségbe, átveszik rendszer által diktált és a többség által képviselt mentalitást, gondolkodásmódot. Azaz azt várják el tőlünk, hogy ne is gondolkodjunk, ne vegyünk részt a közügyekben, ne létezzünk autonóm módon gondolkodó személyekként, hanem fogadjuk el, amit a rendszer diktál. A rendszer pedig többek között azt diktálja egyre hangosabban és erőszakosabban, hogy aki kilóg a sorból, annak nincs helye a társadalomban.
Viszont a kisebbségi státusz, a marginalizált helyzet nem egyenlő az alacsonyabb intellektussal. Azok, akik autonóm módon gondolkodnak, nagyon is felismerik a rendszer elnyomó jellegét, a bátrabbak pedig különböző eszközökkel fel is lépnek az ellen. A rendszer igazságtalanságának átlátásához marginalizált státuszban sem kell lenni – ám az kétségkívül hozzájárul a felismeréshez, hiszen mi (és sokan mások) saját bőrünkön is tapasztaljuk a hátrányokat, így pedig más marginalizált csoportok nézőpontját is könnyebben átlátjuk és elfogadjuk. A rendszer igazságtalanságának hatására különböző kisebbségeket képviselő szervezeteket hoznak létre, figyelemfelhívó rendezvényeket szerveznek és egyre több érdekvédő hallatja a hangját.
A kisember ebből annyit lát, hogy előbukkannak mindenféle fura szerzetek, akik azt akarják, hogy őket és az általuk képviselt csoportokat mindenki mással egyenrangúként kezeljék és vegyék figyelembe az ő érdekeiket is. De milyen meglepő, hogy ezek az autisták, mozgáskorlátozottak, melegek, nők és más csoportok összefüggő mondatokban, világosan érvelve mondják el, hogy mit akarnak. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy ezek ilyen okosak is lehetnek.
Sok ember fejében sztereotipizált kép él a “más” emberekről. Az érdekvédők munkájának sikerei és egyáltalán az, hogy hallatják a hangjukat, mintegy bizonyítja, hogy a másság nem a “normális” ellentéte, ez pedig megzavarja, de legalábbis elbizonytalanítja a merev gondolati sémákban élő embereket. Ilyenkor jellemző, hogy ezt a frusztrált helyzetet úgy próbálják legyűrni, hogy ellentámadásba lendülnek – mindent megtesznek annak érdekében, hogy az “ilyen” emberekről kialakult kép a fejükben ne változzon, ezért görcsösen ragaszkodnak az előítéleteikhez, érvek híján pedig hangerővel, bagatellizálással, gúnyolódással, netán gyűlölködéssel próbálják lenyomni a másikat. Hiszen olyan nincs, hogy egy ilyen retard okosabb legyen nálam (az okosabbakat egyébként is utálni kell, hiszen ők arra irányítják rá a figyelmét, hogy ő mennyire nem ér fel a szintjükre – hab a tortán, ha az okosabb ember ráadásul valamilyen “alsóbbrendű” csoportba tartozik). Különben is mi késztette ezt a retardot arra, hogy hirtelen reklamálni kezdjen, ha eddig jó volt neki ott, ahol eddig volt? El kell hallgattatni az ilyen hülyéket, tanulják meg, hol a helyük. Egyébként is egyértelmű (hiszen a szomszédom és a haverom is ezt mondja és a bulvárlapok is ezt írják), hogy a mozgáskorlátozottak egyben értelmileg is akadályozottak, a látássérültek, hallássérültek és hasonlók ugyan hogy tudnának normális életet élni, az autisták agresszív, kiszámíthatatlanul viselkedő és érzelemmentes értelmi fogyatékosok. Múltkor is szerepelt a hírekben az az Asperger-szindrómás, aki halálra lövöldözött egy csomó embert. Na persze nem mindegyikük ilyen, de ez is mutatja, hogy mennyire óvatosnak kell lenni, elvégre sosem lehet tudni, hogy melyikük veszélyes.
Holott a fent említett csoportok bármelyike kb. ugyanúgy veszélyes, mint ahogy most épp a bevándorlók terroristák. Egy autoriter rendszernek szüksége van ellenségkép-gyártásra ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, ezzel ugyanis hatásosan meg tudja fogni és maga mellé tudja állítani a nem autonóm módon gondolkodó kisembereket. A sztereotíp mintákon alapuló gondolkodás nem képes a saját kategóriáit megkérdőjelezni vagy kritikának alávetni, inkább mereven és irracionálisan ragaszkodik azokhoz – ez a gondolkodás pedig bármely olyan személyre, embercsoportra könnyen kivetíthető, akiket épp ellenségnek próbálnak beállítani.
Egy másik fontos hatás a gyűleletkeltés, visszautasítás kialakulásában az, hogy a kisember nem képes elviselni, ha magát kellene okolnia egy kialakult vagy kialakulóban lévő helyzetért. Egy országos lefedettségű vállalatnál dolgozó ismerősöm nemrég például azt fejtette ki ok-okozati összefüggés formájában, hogy a cég azóta működik rosszabbul, mióta több női vezető van. Olyan embert is ismerek, aki szerint a kerekesszékes kollégája, aki „úgyis nehezen tud közlekedni”, a „normálisan közlekedő munkanélküli szakemberektől” veszi el a munkalehetőséget. Vagyis adott egy hátrányos szituáció, de ez nem az én hibám, nem én vagyok a felelős, ezt valaki más okozta.
Azonban nincs jó hírünk a sztereotíp gondolkodású kisemberek számára: az érdekvédők nem fognak elhallgatni, sőt.
