Elkészült az aspergeresek és magasan funkcionáló autisták bemutatását célzó interjúsorozat harmadik része. Az interjúalany ezúttal az asperger fórum egyik törzstagja, Siriusblack.
Mit dolgozol?
Bölcsészkart végeztem, jelenleg több dologgal is foglalkozom. Leginkább fordítóként dolgozom, de mindenféle más módokon is foglakozom szövegekkel, meg alkalmanként magántanítok is.
Egy ideig kulturális szervezőmunkát is végeztem, ami szociális és kommunikációs szempontból igen nagy kihívást jelentett. Ez a munkakör azzal járt, hogy rengeteg emberrel kellett találkoznom és beszélnem, meg folyamatosan szerveznem kellett mindenfélét, viszont a témából adódóan nagyon lelkes voltam, és mivel fontos volt nekem ez az egész, így megbirkóztam a feladattal, sőt egy idő után már kifejezetten élveztem. Viszont a lelkesedésem ellenére is azt éreztem, hogy ez a fajta munka hosszú távon túlságosan megerőltető lenne nekem.
A fordítás régóta érdekel. Korábban mindenhol azt hallottam, hogy nagyon nehéz ezen a területen munkához jutni, ezért sokáig nem hittem benne, hogy sikerülhet. Ráadásul az egyetem előtt nem is tanultam azt a nyelvet, amelyikről fordítok, így esélyem se volt, hogy erre a szakra vegyenek fel, amikor 18 évesen az egyetemre jelentkeztem. Végül másik szakot végeztem el, viszont az egyetem mellett autodidaktaként megtanultam ezt a nyelvet is.
Mi váltotta ki ezt az érdeklődést?
Gyerekkoromban nagyon sokat olvastam, és a kedvenceim többsége eredetileg a szóban forgó nyelven íródott. Ennek ellenére sajnos sokáig nem tudatosult bennem, hogy ez a nyelv és ez a kultúra engem komolyabban érdekel, és ezért, meg családi okokból is, az általános iskolában egy másik nyelvet kezdtem el tanulni. Aztán szerencsétlen módon úgy alakult, hogy középiskolában sem választhattam ezt az egyébként nagy nyelvet második idegen nyelvként, pedig akkor már nagyon érdekelt volna. Jártam ugyan magánórákra, de az nem volt elég a felvételihez, pontosabban nem bíztam benne, hogy fel tudnék készülni, ezért inkább meg se próbáltam. Az egyetemi évek alatt aztán a szakjaim mellett egy ezzel kapcsolatos szakirányú képzést is elvégeztem, ami életem egyik legjobb döntésének bizonyult.
Sokáig úgy gondoltam, hogy azokon a területeken kell fejlesztenem magam, ahol gyengébb vagyok, közben pedig elhanyagoltam azt, amiben jobbnak éreztem magam. Direkt olyan dolgokkal akartam foglalkozni, amelyek a hátrányos területeken fejlesztenek, például ebből az indíttatásból végeztem el a tanárképzést. Soha nem akartam tanár lenni, de arra gondoltam, hogy a majdani munkám (amiről közelebbi elképzelésem nem nagyon volt) biztos meg fogja követelni a sok szociális interakciót, és akkor az itt megszerzett tudás majd segíthet abban, hogy azt jobban csináljam. Sokáig nagyobb volt a késztetés bennem a hátrányos területek fejlesztésére, mint arra, hogy azzal foglalkozzam, amiben jó vagyok.
Mikor jött képbe az AS?
Az egyetem utolsó évében elnyertem egy külföldi ösztöndíjat. Egészen addig védett közegben voltam az egyetemen, ahol különösen az egyik szakomra járó emberek közösségére volt jellemző, hogy – valószínűleg a szak jellegéből adódóan – valahogy azt éreztem, hogy nemcsak én vagyok fura, hanem mindenki más is az. Ott tehát egy elfogadó közeg volt, és ennek köszönhetően elkezdtem magamra találni. Előtte egy olyan gimnáziumba jártam, amire pont az ellenkező mentalitás volt jellemző, vagyis nagy hangsúly helyeződött a mindenféle konvencióknak való megfelelésre, ezért is volt hatalmas megkönnyebbülés az egyetemi évfolyamtársaim közössége. Csakhogy ebből adódott egy tévedésem: mivel velük nagyon jól megtaláltam a hangot, így azt hittem, hogy megszűntek a beilleszkedési problémáim, és most már a későbbiekben sem fognak előjönni. A külföldi tartózkodásom során kiderült, hogy ebben tévedtem, ugyanis ott ismét hasonló érzéseim támadtak, mint az egyetem előtt, vagyis hogy nem találom a helyem, nem tudom, hogyan szólítsak meg másokat stb. Alapvetően érdeklődöm az emberek iránt, szívesen ismerkedem, és fontos nekem, hogy legyenek emberi kapcsolataim – inkább a hogyan a probléma. Közben előjött az a kérdés is, hogy mit fogok csinálni egyetem után. Nagyon pesszimistán álltam a kérdéshez: tanítani nem szerettem volna, a PhD-t meg esélytelennek tartottam.
Később a Facebookon jött szembe egy “Mennyire vagy aspi” teszt, amit egy barátom osztott meg az üzenőfalán, miután kitöltötte és jó magas pontszámot ért el. Én is kitöltöttem kíváncsiságból, és mivel nekem még magasabb pontszám jött ki, rákerestem, mi is ez. Elsősorban azért kezdett érdekelni a téma, mert pont olyan dolgokra kérdezett rá a teszt, amelyeket magamra jellemzőnek éreztem. Az illető barátommal eléggé hasonlóak voltunk, de ezt mások nem nagyon értették, és én sem tudtam jól megfogalmazni, hogy ez a hasonlóság pontosan miben nyilvánul meg. Azt éreztem, hogy az emberek többségével eleve nehezen értetem meg magam, viszont van néhány ember, akikkel meg sokkal jobban, és nem tudtam, mi ennek az oka. A másik furcsaság, ami szintén ekkoriban kezdett feltűnni, az volt, hogy mintha feloldhatatlan ellentétekből pakoltak volna össze, amit mások is szóvá tettek, és sehogy se tudtam magamnak se megmagyarázni. Például a tanulmányaimmal kapcsolatban többen megjegyezték, hogy divergensen gondolkodom, ehhez képest a legegyszerűbb hétköznapi kreativitást igénylő helyzetekben tehetetlenül álltam, és egyetlen megoldás se jutott eszembe. Emiatt elkezdtem attól félni, hogy valami komoly baj van velem, hogy azt se tudom, ki vagyok igazából.
A teszteredmény meg a témáról olvasottak észrevétlenül beépültek a tudatomba, de az egésznek akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Később olvastam egy másik bölcsész ismerősöm blogját, aki szintén AS-gyanúsnak találta magát, ekkor már kicsit jobban utánanéztem a témának. Közvetetten az ő blogjáról jutottam el Semotáéra, ahol akkoriban még csak néhány bejegyzés volt. Pár évvel később visszatértem oda, akkor már nagyon sok olyan bejegyzést találtam ott, és ezek egy része mintha csak rólam szólt volna. Azt is örömmel láttam, hogy időközben egy egész közösség alakult ki a blog körül. Ekkortól már rendszeresen olvastam a blogot, de az AS még mindig csak az agyam hátsó zugában motoszkáló dolgok egyike volt.
Közben lediplomáztam, majd dolgozni kezdtem egy cégnél. A munkahelyemen ismét az az érzésem jött elő, mint korábban az iskolában, vagyis hogy nem szeretek egész nap sok ember közt ülni, nehezemre esik velük folyamatosan kommunikálni, és azt vettem észre, hogy mintha engem sokkal jobban fárasztana ez az egész, mint a munkatársaimat vagy a máshol dolgozó barátaimat. Sokkal több minden érdekelt és sokkal kreatívabbnak éreztem magam olyankor, amikor rövidebb vagy hosszabb ideig nem kellett bemennem a munkahelyemre. Nem értettem, miért van ez, mert egyébként kedvesek voltak a munkatársaim, nem utáltam és nem éreztem különösebben fárasztónak a munkámat, nem szorongtam jobban, mint máskor.
Mi vett rá arra, hogy csatlakozz a közösséghez?
A fórumról tudtam Semota blogjából, de sokáig nem jelentkeztem. A második munkahelyemen aztán még hangsúlyosabban olyan problémáim adódtak, amelyek ismét az AS-hez vezettek vissza, és ennek hatására is jelentkeztem ez év elején a fórumra. Ott rengeteg dologra magyarázatot kaptam. Azért is örültem neki, mert az egész életem részben arról szólt, hogy magamhoz hasonló embereket kerestem, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak. Persze a fórumon is nagyon sokféle ember van, de mégis úgy érzem, hogy a legtöbbekkel van bennünk valami közös, amit a „való életben” sokkal ritkábban érzek. A fórumozók leírásainak köszönhetően egyre jobban meg tudtam fogalmazni azt is, hogy pontosabban miben működöm másképp, mint az általam ismert emberek többsége. Ez rengeteget segített.
Most már próbálom a külvilágban is tudatosabban felvállalni magam. Gyerekkoromban, úgy 10–11 éves koromig nem vettem észre, hogy én más vagyok, és egyáltalán nem érzékeltem, hogy a külvilág egy másfajta viselkedést vár el tőlem, mint amit én nyújtani tudtam. Felső tagozatos koromban kezdtem érezni, hogy valami mást várnak el tőlem, mint ami vagyok, és ekkor következett egy olyan időszak, amikor megpróbáltam olyanná válni, amilyennek úgy éreztem, hogy lennem kell a külvilág számára. Ez persze nem volt jó, mert így lassan elveszítettem önmagam, ráadásul a felismert szabályokat szerintem a kelleténél kicsit merevebben kezdem el követni, aminek az eredménye az lett, hogy továbbra is ugyanúgy kilógtam, csak közben már nem is éreztem jól magam. Ez hosszú távon tarthatatlannak bizonyult, és az egyetemen született meg bennem a felismerés, hogy nem kell annyira törődni azzal, mások mit gondolnak rólam. Innentől megpróbáltam visszafejteni azt, hogy ki is voltam korábban, ami nehéz és hosszú folyamat volt, de úgy érzem, mostanra nagyjából sikerült. Ezért kifejezetten olyan érzés nincs bennem, hogy a fórumon jobban felvállalhatom magam, mint máshol, mert már a való életben sem igyekszem elfedni azt, aki vagyok. Az viszont nagyon érdekes, hogy mennyire hasonló élettörténeteket lehet a fórumon olvasni, meg hogy mennyi hasonló gondolattal, kérdéssel és érdeklődési körrel találkozom. Ez nekem öröm.
Mit magyarázott meg utólag az AS?
Kb. az életem 98%-át megmagyarázza. Rengeteg olyan dolog volt az életemben, amit sem én, sem a környezetem nem értett, vagy még ma sem ért. A rokonaim, akik közt vélhetően több aspi is van, ma is sztorizgatnak néha a gyerekkorom bizonyos eseményeiről, amelyek számukra furának vagy meghökkentőnek tűntek. Ezeket én nem éreztem rossz dolgoknak, és rendszerint nem is negatív felhanggal kerülnek elő, csak akkoriban nekik érthetetlenek voltak, én meg most már értem ezeket (mint ahogy néhány rokonom fura dolgait is kezdem egye jobban megérteni).
Például gyerekkoromban volt egy saját kitalált világom, ahol az időm nagy részét töltöttem. A világomhoz térképeket rajzoltam és nyelveket hoztam létre. Akkor nem tűnt fel, hogy ez nem olyan gyakori foglalatosság a gyerekek között, vagy hogy a többi gyerek inkább egymással játszik, és nem a fejében élő lényekkel társalog kitalált nyelveken, de a felnőttek nem éreztették velem, hogy ez rossz lenne. Volt egy barátnőm, akit idővel bevontam ebbe – visszatekintve elég tipikusnak látom, hogy csak úgy tudtam játszani vele, hogy ő igazodott az én szabályaimhoz. Utólag bűntudatom is volt, amiért mindig erőszakosan rávettem arra, hogy azt játsszuk, amit én szeretnék.
Nagyon nyugis gyerek voltam, eljátszottam egyedül bárhol, bármikor, ugyanis a játék leginkább a fejemben zajlott. Rengeteg mesét találtam ki, ami a környezetemben lévő felnőtteknek nagyon tetszett, a gyerekek viszont nem voltak odáig értük. Emiatt egy időben a felnőttek nagyon kommunikatívnak hittek, mert azt gondolták, nekik szólnak ezek a mesék, miközben én csak magamat szórakoztattam, és eszembe se jutott, hogy ez a kapcsolatteremtés eszköze is lehetne. Emellett testileg borzasztóan ügyetlen voltam, minden ügyességi dolgot én tanultam meg legutoljára, ha egyáltalán sikerült, testnevelésből volt, hogy bukásra álltam. Bizonyos helyzetekben pedig nagyon kiborultam, akkoriban ezt sem lehetett érteni, hogy miért. Ezeket utólag mind meg tudom magyarázni.
Milyen más erősségeid vannak, amelyek az AS-hez köthetők?
Vannak dolgok, amikben gyengébbnek érzem magam másoknál, ugyanakkor más dolgok nagyon könnyen mennek. Például amíg az iskolában a többiek tökéletesen lefoglalták magukat a szünetekben, addig nekem fogalmam sem volt róla, hogy miért vannak szünetek, és mit kell olyankor csinálni. Ugyanakkor voltak olyan tantárgyak – elsősorban nyelvek –, amelyekben nagyon jól teljesítettem. A többiek azt hitték, biztosan azért, mert rengeteget tanulok ezekből a tárgyakból, de közben alig tanultam, és nem is értettem, hogy másoknak ezek miért nem mennek annyira. Még gimnázumban sem nagyon fogtam fel, hogy a többieknél esetleg az iskola utáni közös tevékenységek prioritást élvezhetnek az iskolai dolgokkal szemben, egyáltalán nem értettem, hogy ezeknek mi a célja.
Az egyetemen és később a munkámban is volt olyan terület, ahol folyton erősen koncentrálni kellett, ez viszont kifejezetten jól ment. Az egyetemen és a munkahelyeimen is sokszor elmondták, hogy nagyon alapos vagyok, és nagyon jól észreveszem az apró részleteket, viszont én ezt nem érzem kiemelkedőnek, nekem ez az átlag beállítódásom, az alap figyelmi szintem. Ebből is adódnak félreértések, mert mások azt gondolják, biztosan nagyon megerőltető nekem ennyire odafigyelni arra, amit csinálok, miközben meg pont az lenne megerőltető, ha felületesebbnek kellene lennem. Persze ennek van hátránya is, például amikor gyorsan kell valamit megcsinálni, és ilyenkor nem előnyös a részletekbe belemenni, az ilyen munkákat nem tudom jól elvégezni. Ha elmerülök a munkámban (és ha érdekel, amit csinálok), akkor se látok, se hallok, ezt mások furcsának találják, pedig én csak így tudok hatékony lenni. Végül is az ezzel kapcsolatos tapasztalatok vezettek el odáig, hogy többéves alkalmazotti lét után visszatérjek ahhoz a területhez, ami mindig is érdekelt, és szabadúszásba kezdjek. Itt is akadnak hátulütők – elsősorban az időszervezés és néha az önérvényesítés jelent problémát –, de összességében úgy érzem, ez az életforma sokkal kedvezőbb nekem arra, hogy olyan munkakörülményeket teremthessek magamnak, amelyek közt képes vagyok hatékonyan dolgozni, és az erősségeimre építeni.
Most már azt gondolom, kár, hogy sokáig nem hittem benne, hogy ez is egy járható út lehet, és talán jobb lett volna, ha hamarabb elkezdek az erősségeimre építeni, és elfogadni, hogy nekem nagyon nehezen járható út az, ami másoknak könnyű, más utak viszont – amelyekről mindenhonnan csak azt hallottam, mennyire nehezek – nekem könnyebben járhatók.
