“Minden bevándorlónak megfelelő egészségi állapotban kell lennie, hogy ne jelentsen jogosulatlan terhet az ország egészségügyi rendszerére” – ezzel a kifogással utasította vissza Új-Zéland bevándorlási hivatala Dimitri Leemans belgiumi professzor családjának letelepedési kérelmét. A család 2011-ben utazott Brüsszelből Aucklandba, a problémát a hatóságok számára a professzor 13 éves nevelt fia jelentette. Peter ugyanis autista és specialistája szerint “folyamatos felügyeletre szorul”.
Hogy az eset nyilvánosságot kapott, az egyedül annak köszönhető, hogy Dimitri Leemans az Új-Zélandi Matematikus Társaság tagja és kutatásai révén már több díjat is kapott. Vagyis nem önmagában az elutasítás oka kapott figyelmet, hanem az, hogy ez egy elismert matematikaprofesszor családjával történt.
Az Új-Zélandi Matematika Társaság közleményében szintén nem tért ki semmilyen részletre, csupán mélységes sajnálatukat fejezték ki tehetséges kollégájuk “ilyen körülmények között való elveszítése” iránt.
Hasonlóan járt a brazíliai születésű mozgássérült Juliana Carvalho, akinek letelepedési kérelmét szintén azzal az indokkal utasította el az új-zélandi bevándorlási hivatal, hogy szerintük az egyébként teljes munkaidőben, emberjogi aktivistaként dolgozó 34 éves nő “nem felel meg a letelepedésre jogosultság egészségügyi követelményeinek”. A hivatal igazgatója hozzátette azt is, hogy bár értik, hogy a kérelmező “érzelmileg kötődik” Új-Zélandhoz, ez nem ellensúlyozza azt a megközelítőleg 41 ezer új-zélandi dollárt, amely Juliana Carvalho letelepedése esetén az ország egészségügyi intézményeit terhelné. Hogy ez a kalkuláció milyen forrásból ered, azóta is rejtély, Juliana Carvalho orvosai szerint ugyanis a fiatal nő teljesen önellátó és nem valószínű, hogy állapota miatt komolyabb egészségügyi ellátásra szorulna.
Unalmas sokadszorra hangsúlyozni azokat a tárgyi tévedéseket és rejtett előítéleteket, amelyeket a bevándorlási hivatal közleményei tartalmaznak. A következtetés lényegében egyszerű: Új-Zéland nem akar autistákat, mozgássérülteket fogadni. Új-Zéland bevándorlási hivatala a másságot kizárólag orvosi esetként definiálja. Új-Zéland bevándorlási hivatala ebből a nézőpontból nem hajlandó kilépni. Új-Zéland bevándorlási
hivatala szerint az Új-Zélandon élő autisták, mozgássérültek ugyancsak nemkívánatos, a társadalom számára csak anyagi terhet jelentő selejtek. És honnan ered mindez? Új-Zéland bevándorlási hivatalában minden bizonnyal hathatós tekintéllyel rendelkező koponyák ülnek, akik megtehetik, hogy emberi sorsokat eldöntő ítéleteket mondjanak olyan területeken, amelyekben zéró szakmai kompetenciával rendelkeznek. Ha pedig egy
tapasztalt, megfelelően tájékozott, szakmailag kompetens egyén szembeszáll velük, jelentős kellemetlenségre, mi több, meghurcolásra számíthat. Ezért is döntött úgy Dimitri Leemans családja, hogy nem ad be fellebbezést, nem kíván egy olyan országban maradni, ahol egy hivatalban következmények nélkül felülírhatják az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatát, ezáltal pedig kifejezik, hogy egy autista gyereket nevelő családot nem
látnak szívesen. Ilyen országban nem szeretné felnevelni a gyerekét Dimitri Leemans. Juliana Carvalho, aki anyjával és testvéreivel együtt 2012 óta él Új-Zélandon (előbbiek megkapták a letelepedési engedélyt), mozgássérült aktivistaként saját magáért is küzd, ám vélhetően neki is el kell majd hagynia az országot.
Ezek a tekintélyes koponyák, akik a bevándorlási és egyéb hivatalokban ülnek, szépen rájátszanak az egyszerű halandók tájékozatlanságára és tudatlanságára. Azt pontosan nem tudom, hogy Új-Zélandon milyen általános koncepció él az autizmusról és mennyire befogadó bármilyen mássággal szemben, de a jelenleg tárgyalt esetekből kiindulva nem lehet sokkal rózsásabb a helyzet, mint nálunk.
Szóval ezek a tekintélyes koponyák kínosan ügyelnek arra, hogy egy ilyen ügy az ő asztalukon maradjon és még véletlenül se csússzon át egy másikra, amely esetleg az autizmussal foglalkozik. Akkor ugyanis rögtön előkerülnének az adott területen kompetens egyének, akikről pillanatok alatt kiderülne, hogy tapasztalatban és tájékozottságban jóval a tekintélyes koponyák fölött állnak. Az pedig megkérdőjelezné a koponyák jogosultságát a pozíciójukra. A pozíció addig biztos, amíg elég eszköz van az autoriter kezében a tömeg hülyítésére, a szembeszállók lenyomására és az alulról jövő kezdeményezések elfojtására.
Csakhogy ez egy véges folyamat, ha sokan meg is isszák a levét előtte.
