Eszternek szoknyát akarnak venni. Ő viszont utálja a szoknyákat, kizárólag az óvodai ünnepségeken hajlandó fölvenni és akkor is alig várja, hogy levehesse. Nem érzi jól magát benne, mert szabadon hagyja a lábát, és ez zavarja; mert nem lehet benne úgy játszani, mint nadrágban; mert amúgy sem szeret semmit, ami kimondottan lányos. Ezt viszont mindennapi utcai viseletre szánnák. Hadd mérjem hozzád, nézd milyen aranyos – hallja, és hevesen tiltakozik. Nem, nem, ő nem szereti a szoknyát. Csak próbáld fel és tetszeni fog, próbálja győzködni az anyja. Egy kislány járjon szoknyában, hogy néz az ki, hogy te folyton csak nadrágban jársz – újra és újra. Eszter most már sír, elhúzódik. Rájuk szegeződnek a tekintetek az üzletben, hát mi lelte ezt a kislányt, mi baja van, amikor ilyen szép szoknyát akarnak neki venni, jegyzi meg valaki. Az anyja erre dühösen elkapja a kezét és kisiet vele a boltból. Már megint ez a hiszti, szégyelld magad, azonnal hallgass, nem érted? Már mindenki minket néz. Légy már csendben! Azt fogják hinni, hogy én csináltam valamit. És valóban, a következő félórában jön is egy-két kérdés, megjegyzés a járókelőktől: Megpofozták a gyereküket? Mi baja van? Csináljanak már vele valamit. Az anya most már tiszta ideg. Az apának mentő ötlete támad: ő marad Eszterrel, ők meg, az anya és Ákos, menjenek tovább vásárolni. Majd kézen fogja Esztert és elviszi egy közeli csendes parkba. Semmi tömeg, semmi kioktatás, semmi idegeskedés, csak egy-két együttérző szó és nyugodt környezet. És a gyerek lassan megnyugszik. Hazafelé az autóban Ákos mutatja a nagy csomagot, amit a játékboltban vettek, van benne kék, piros és fekete autó, útjelző táblák. Eszternek is vettek egy barna műanyag lovat, ami elfér a fél tenyerében. Esztert nem érdekli a méretkülönbség, mert egyrészt nagyon tetszik neki a lovacska, másrészt inkább az anyja további reakciójától fél. Ő nem is okoz csalódást, kijelenti, hogy ma egész nap haragszik a lányára, amiért így viselkedett és ilyen szégyenbe hozta őt.
…
Hanna tizenegy éves és először megy hosszabb tanulmányi kirándulásra egy 80 fős gyerekcsoporttal, akik között mindössze egy főt ismer. Nem igazán mer beszélgetést kezdeményezni senkivel, ha valaki hozzászól, visszafogottan válaszol, mert megszokta, hogy ilyen esetben gyakran mintha nem értenék mások, amit mond, furán néznek rá, nem barátkoznak vele. Ha nem sokat beszél, inkább elkönyvelik félénknek, ami elviselhetőbb. Nem tudja, milyen lesz majd a szálláson, kikkel lesz együtt, milyenek lesznek a körülmények, hogy fog kijönni a gyerekekkel, és a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság, az aggodalom és az otthoni megszokott környezet hiánya egyre csak fokozódik, míg egyszer csak egy pihenőnél nem bírja tovább és elsírja magát. Szeretne elvonulni, nem beszélni senkivel, hazamenni, de nem lehet. A gyerekek nem értik, mi baja van, hisz olyan izgalmas két hét áll előttük, tele izgalmas kihívásokkal, új látnivalókkal, új ismeretségekkel. Biztos a buszozás miatt nem érzi jól magát a kislány, feltételezik a kísérő tanárok, és odaültetik Hannát maguk közé a busz elejébe. Nyugodtan beszélnek hozzá, gyümölcslevet adnak neki. Hannának ugyan fizikailag kutya baja, de a gyerekzsivajtól távolabb, a felnőttek között lassan meg tud nyugodni, egészen annyira, hogy újra erőt tudjon meríteni a rá váró két hétre.
Egy gyerek sokszor nem tudja dekódolni a meldown-t megelőző figyelmeztető jelzéseket (sokszor még egy felnőtt sem), vagy ha mégis, nem mindig tudja azokat megfogalmazni, így a meltdown sokszor elkerülhetetlen. Külső szemlélő számára pedig gyakran úgy tűnhet, hogy hirtelen, a semmiből jön.
Némelyek számára megszokott úgy kezelni a kiboruló gyereket, mintha valami érzéketlen tárgy lenne, ami már megint problémát okoz. Sokan nem gondolnák, de a gyerek a meltdown állapotában is:
– látja a rá szegeződő értetlenkedő, rosszalló tekinteteket
– látja a szülőre szegeződő tekinteteket is
– hallja a felé irányuló megjegyzéseket, bármik is legyenek azok
– hallja azt is, amit a szülőnek mondanak
– érzékeli, ha a szülő majd’ elsüllyed szégyenében, ha azon aggódik, hogy rá rossz fényt vet a gyereke viselkedése
– érzékeli, ha a szülő saját kudarcának éli meg a gyereke állapotát vagy viselkedését
Mindezektől még rosszabbul érzi magát.
– érzékeli azt is, ha a szülő segíteni akar rajta, pl. tudja, hogy ha nem vesz tudomást mások megjegyzéseiről, nem tesz ő maga megjegyzést, hanem pl. megfogja a kezét és elviszi onnan egy ingerszegény környezetbe, vagy csak türelmesen kivár, az segítség
A szülő szégyenérzete, idegessége, rosszalló megjegyzései fokozzák a meltdown intenzitását és idejét, valamint bűntudatot keltenek a gyerekben, csökkentik az önbizalmát.
A másoktól érkező rosszalló, elképedt tekintetek, a bámulás, a megjegyzések okozta feszültség csökkenthető azzal, ha a szülő higgadtan reagál a meltdown-ra és a lehetőségektől függően segíteni próbál a gyereknek.
[irónia]Aki pedig bámul vagy megjegyzést tesz, annak szabadkozás és magyarázkodás (“Bocs, a gyerek autista”) helyett nyugodtan át lehet nyújtani egy ilyen kártyát és ajánlani, hogy mindig tartsa készenlétben:
[/irónia]
Nem arról van szó, hogy a szülőnek ne lehetne elege
Természetes, hogy a gyerek feszültsége, a program esetleges félbeszakadása vagy borulása, valamint a másoktól érkező reakciók a szülőre is megterhelően hatnak. Ám ott és akkor azért is fontos az önuralom, mert a problémát a higgadtság megőrzésével és a gyerek megnyugtatására irányuló cselekedettel lehet leghamarabb és nem utolsó sorban a leghatékonyabban kezelni.
Kiemelten fontos, hogy a szülő magára is figyeljen – neki is ki lehet borulni, meg lehet és meg is kell beszélni az ebből fakadó problémákat másokkal, ám arra érdemes figyelni, hogy mindez ne a meltdown ideje alatt és lehetőleg ne a gyerek jelenlétében történjen.
Tehát ki lehet borulni a szülőnek is, de a gyereknek is. Lehet, hogy ő nem attól borul ki, amitől a szülő, és lehet, hogy amin a gyerek kiborul, az a szülő szemében apróságnak vagy értelmetlen dolognak tűnik. Ám ez az ok ugyanolyan kimerítő vagy elkeserítő a számára, mint egy felnőtt számára az ő problémája. Épp ezért nem helyes még gondolatban sem elbagatellizálni a meltdown okát olyan kijelentésekkel, hogy “Bár nekem is csak ennyi bajom lenne”, “A te problémád semmi az enyémhez képest” vagy “Majd rájössz, hogy vannak ennél sokkal nagyobb problémák is”. Egy felnőtt hozzáállása, problémakezelési készsége nyilván más, mint egy gyereké – de a fájdalom, az elkeseredettség intenzitása nem növekszik arányosan a korral együtt.
Végül pedig: meltdown nem csak autistáknál, hanem NT-knél is előfordul, ha általában ritkábban is. Tehát a meltdown nem kifejezetten autispecifikus és nem csak a te gyerekednél lép fel.
Tudatos határtágítás
Igyekezz rájönni, mi okoz meltdown-t a gyereknél. Persze ez nem mindig egyszerű és azt is nehéz megfigyelni, hogy hol húzódik a határ. De ha van egy konkrét helyzet, ami kiválthatja, akkor érdemes a körülményektől függően a következőkre figyelni:
– Ne erőltetés, hanem opció legyen – ha nyomásgyakorlást is alkalmaz a szülő, akkor az ne legyen lelkifurdalás-keltő. Egy meltdown-t kiváltó helyzet, pl. egy változás, egy hangos rendezvény stb. önmagában lehet vonzó is, a kíváncsiság vagy érdeklődés pedig idővel nagyobb intenzitásúvá válhat, mint a meltdown-t kiváltó ingerek.
– Hasznos a túlélőkészlet (szintén szituációfüggő). Ez jelenthet zajszűrőt, napszemüveget, stimmelőeszközt, menekülési útvonalat stb.
