“Én őszinte vagyok, mindig nyíltan megmondom a véleményemet. Nem úgy, mint egyesek, akik a képedbe mosolyognak, udvariaskodnak és azt mondják, amit hallani akarsz, de igazából képmutató, sunyi férgek, egy őszinte mondat nem hagyja el a szájukat. Persze az én szókimondó stílusom nekik nem tetszik, de nem érdekel, én ilyen vagyok.”
Lépten-nyomon belefutunk megmondóember-szindrómában szenvedő egyénekbe, akik soha nem fogják vissza magukat, ha véleménynyilvánításról van szó. Olyan emberek ők, akiknek lételemük mások kioktatása olyan eszközök segítségével, mint az általánosítás, a mások nevében való beszélés, a mindent tudás színlelése, a tudálékos hanglejtés és a tényleges vagy színlelt magabiztosság. Hogy valójában mennyit tudnak a szóban forgó témáról, az abszolút mellékes – nekik mindig igazuk van, mindent tudnak és mindent a legjobban.
Persze ne legyünk álszentek, mindannyian teszünk néha olyan kijelentéseket, amelyek a megmondóember-szindróma látszatát keltik. Valljuk be, néha jólesik pusztán jól megmondani a tutit valakinek. A kérdés csak az, hogy tudunk-e utána reflektálni önmagunkra, vagy kéjes önelégültséggel megveregetjük a saját vállunkat, hogy milyen frankón őszinték vagyunk. Ha az utóbbi, akkor könnyen lehet, hogy magunk is megmondóember-szindrómában szenvedünk, akár anélkül is, hogy tudnánk róla.
Autizmus témakörben leginkább olyan neurotipikus megmondóemberekkel lehet találkozni, akiknek maximum felszínes ismereteik vannak az autizmusról, de gyakran még azok sem. Ettől függetlenül amint alkalom adódik rá, ezek az emberek magas lóról oktatják ki az autizmusban érintettek szüleit arról, hogyan kell autista gyereket nevelni, az érintetteket arról, hogy egyáltalán érintettek-e, és ha igen, milyennek kellene lenniük, hogy kellene élniük, mit és hogyan kellene csinálniuk, vagy hogy egyáltalán kellene-e létezniük. Lássunk néhány példát:
“Napnál is világosabb, hogy te nem vagy aspergeres. Az aspergeresek tiszták és jólelkűek, nem hazudnak, nem ironizálnak, nem álszenteskednek. Nincs rá képességük. Tudom, mert az én párom is ilyen. Nem kellene te aspergeresnek állítsd be magad csak azért, hogy elrejtsd a jellemgyengeségedet.”
“Őszinte dicséretnek szántam, hogy meglepően jól kommunikáltok, nem értem, mi bajotok van ezzel. Ha mindenhol azt olvasom, hogy az autistáknak sérült a kommunikációs készségük, akkor bizony meglepődöm és nem várok tőletek ilyen teljesítményt.”
“Ez a gyerek mindenkit zavar a kiabálásával. A szüleinek csak kicsit meg kellene nevelniük és mindjárt megtanulna viselkedni. De ha autista, nem is tudom, minek hozzák ide egyáltalán.”
“A kapcsolatteremtés nem egy bonyolult dolog. Mindenkinek megy, csak akarat kérdése. Neked is jobban menne, ha igazán akarnád. Az a baj, hogy túlságosan félénk vagy, pedig nincs rá okod .”
A megmondóember kapcsolatteremtési képességei csak azokkal szemben működnek kifogástalanul, akik bólogatással, helyesléssel nyugtázzák a marhaságait megnyilvánulásait. A megmondóember valójában a kompromisszumképtelenségét, kulturálatlanságát próbálja elrejteni olyan nagyszerű jellemzők hangoztatása által, mint az őszinteség, a bátor szókimondás vagy a nyíltság. Nem csípi az udvariassági köröket, a diplomatikus hallgatást vagy az óvatosabb megfogalmazást – mi több, fölényes megvetéssel illeti ezeket, elvégre ezek a gyávák eszközei, olyanoké, akik nem merik felvállalni a véleményüket.
Azonban ne diszkrimináljunk, vannak autista megmondóemberek is. Ha kizárólag autizmustémánál maradunk, ők is nyugodt szívvel megmondják a frankót más érintetteknek, természetesen magukat állítva be követendő példának. De az is előfordul, hogy NT-ket oktatnak ki.
Hányan vannak?
Nem lehet pontosan tudni, de azért is lenne nehéz erről empirikus kutatást végezni, mert nincs egyértelmű határ a megmondóember-típusú megnyilvánulások időnkénti előfordulása és a szindróma tényleges fennállása között.
Gyógyítható-e?
A tudomány jelenlegi állása szerint önreflexióval kezelhető. Arról azonban nincs adat, hogy a megmondóember-szindrómában szenvedők hány százaléka rendelkezik önreflexióval, illetve milyen hatékonysággal tudja azt alkalmazni.
Mit tehetünk?
Akinek nem kimondott célja a megmondóemberek önreflexióra késztetése, annak javasoljuk, hogy lehetőség szerint kerülje el őket. A megmondóember lobbanékonyságára és vehemenciájára való tekintettel lehetőleg ne bocsátkozzunk hosszú vitába vele. Azonban ne feledjük, hogy állapotuk ellenére ők is emberek, akik ugyanúgy tiszteletet érdemelnek, mint mások.
