“Nem tudok jól csevegni, rátérhetnénk a lényegre?” – kérdezte egy alkalommal Draco Malfoy Harry Pottertől a “Harry Potter és az elátkozott gyermek” c. könyvben. Malfoy persze nem aspi. Viszont van egy karakter, akivel – valamilyen mértékben – sok aspi HP-rajongó azonosulni tud: ő Luna Lovegood.
Luna Lovegood roxforti diák, egy évvel jár Harry Potter és két legjobb barátja, Ron Weasley és Hermione Granger alatt. Az ötödik fejezetben, a Harry Potter és a Főnix Rendjében tűnik fel először. Róla sincs leírva sehol, hogy aspi lenne, azonban szembeötlőek azon karakterjegyei, amelyekben jelentősen eltér az átlagtól – és amelyekért társai egy fura izének tartják, ennek megfelelően akként is bánnak vele.
“Ne félj, ugyanolyan normális vagy, mint én.” – többek között ezzel a mondattal mutatkozik be az olvasóknak (és a nézőknek) az ötödik történet elején. Amikor ez elhangzik, Luna a roxforti diákok egyenruhájától eltérő öltözetben, álmodozó arckifejezéssel ül a ló nélküli fiákerek egyikében, kezében fordítva tartja apja újságját, a Hírverőt. A megjegyzés a fiákerek elé befogott thesztrálokra vonatkozott, amelyeket Harry Potterhez hasonlóan ő is lát, a többiek viszont nem. A megjegyzés címzettje viszont elgondolkodott azon, jó-e olyan normálisnak lenni, mint ez a lány.
A thesztrálok, narglik és egyéb varázslények iránti intenzív érdeklődése (amelyekről a többi szereplő azt sem tudja, hogy mik, vagy hogy egyáltalán léteznek) egyfajta speciális érdeklődési területnek tekinthető. Luna sok időt tölt saját, varázslényekkel teli világában, ismeri a thesztrálok viselkedését, szót ért velük. Mások azonban nem mutatnak különösebb érdeklődést ezen lények iránt, sokkal inkább a lány egy fura hóbortjának tudják be ezt az érdeklődést.
Luna nem igazán tud bekapcsolódni a “semmitmondó” beszélgetésekbe, ha pedig mégis mond valamit, az általában nem oda illő. Viszont ha “komolyabb” párbeszédre kerül sor, megnyilvánulásai egy tájékozott, találékony és sokat gondolkodó ember benyomását keltik. Sok aspergeres olvasó tudott ebben azonosulni vele:
“Egyik oka annak, hogy Luna a kedvenc karakterem, az, hogy jobban tudok azonosulni az ő nézőpontjával, mint bármelyik másik szereplőével a filmből, főleg ha visszagondolok arra az időszakra, amikor ugyanannyi idős voltam, mint ő. Az ő szavai és tettei egy számomra nagyon logikus és átlátható gondolkodási folyamatból erednek.” (link)
Luna Lovegood soha nem adja jelét annak, hogy rosszul esne neki diáktársai cikizése, bántása. Nem is próbál meg ezek hatására megváltozni vagy erőltetetten másképp viselkedni. Nem lehet tudni, hogy azért, mert sokszor nem ismeri fel a bántó szándékot, vagy pedig azért, mert nem érdekeli és bátran mer önmaga lenni, még ha így szembesülnie is kell sok társa megvetésével, meg nem értésével vagy ostoba tréfáival.
Harry: Miért nem vagy a lakomán?
Luna: Titokzatos módon eltűnt az összes cipőm. Biztos a többiek dugták el őket.
Harry: Ez bunkóság.
Luna: Ugyan, csak viccelnek. De azért most már kellene a holmim, mert holnap utazom.
Néhány megnyilvánulása arról árulkodik, hogy nagyon is tudatában van annak, mennyire csodabogárnak tartják a többiek. Még ha ő el is fogadja önmagát, különösnek érzékeli, ha őt is elfogadja valaki, hisz egy olyan fura szerzet, mint ő, biztosan nem méltó mások barátságára.
Harry: Bocs hogy miattam lemaradtál a lakomáról.
Luna: Nem érdekes. Olyan, mintha barátok lennénk.
Harry: Mert barátok is vagyunk.
Luna: Kedves vagy.
Mert megvetés, értetlenkedő pillantás van bőven. Egy ilyen eset a Roxfort Expresszen történt, amikor Harry a vonat egyik fülkéjében ült a fura kinézetű Lunával és a kövér, ügyetlen és sok tantárgyban meglehetősen tehetségtelen Neville Longbottommal. A fülke előtt pusmogó lányok egyike összeszedte a bátorságát és benyitott.
– Szia Harry, én Romilda Vane vagyok. Nincs kedved átjönni a mi fülkénkbe? Minek ülnél itt velük?
– Ők a barátaim.
– Ja… (…) Értem. Szia.
A Harry Potter filmekben a Lunát játszó Evanna Lynch alakítása néhol túlzottan sztereotipikus – ilyen például a monoton hanglejtése és az állandóan érzelemmentes arca. Jól kiütköznek azonban egyéb olyan tulajdonságai, amelyek nem kimondottan aspispecifikusak, mégis egyöntetűen az átlagostól eltérő, mások által furának tartott személyiség benyomását keltik. Viszont mivel nem tudjuk, Luna valójában
aspi-e vagy sem, az előbbiek is simán beleférnek a filmbeli karakter ábrázolásába.
A HP-rajongók körében máig vita tárgyát képezi, hogy Luna aspergeres lehet-e vagy sem, de véleményem szerint nem is ez a lényeg. Sokkal inkább számít az, amit ő és közeli barátai tanítanak nekünk egymás megértéséről és elfogadásáról, valamint az, hogy karaktere sok aspi (és talán nem aspi) olvasónak nyújt segítséget önmaguk felvállalásához és elfogadásához.
“Gyerekkoromban Roxfort volt az otthonom (…) Átsegített a legrosszabb, legsötétebb időszakokon, amikor azt gondoltam, nincs remény. Adott nekem valakit, akihez kapcsolódni tudtam. Segített elfogadni önmagam. Ezt sosem tudnám meghálálni J.K. Rowlingnak. Biztonsági zónát teremtett számomra, olyan helyet, ahová el tudtam vonulni. Létrehozott egy karaktert, aki azt üzente, az emberek elfogadnak, ha önmagamat adom, a gyűlölködők gyűlölhetnek, de nem változtathatnak meg. Létrehozott egy karaktert, aki segített nekem azzá válni, aki ma vagyok: bloggerré, aktivistává, és főképp önmagammá.” (link)
Luna Lovegood azonban nem az egyetlen átlagostól eltérő karakter a Harry Potter sorozatban. Számos rajongó körében nem kis közfelháborodást keltett, amikor J.K. Rowling 2007-ben bejelentette, hogy Albus Dumbledore, a Roxfort igazgatója homoszexuális.
Egy olvasó neki is szegezte a kérdést, miért meleg, mivel ő nem tud rá “úgy nézni”. Rowling válasza ennyi volt:
“Talán mert a melegek egyszerűen… embereknek néznek ki?”
Ugyancsak értetlenkedésre adott okot, hogy a sorozat utolsó részének színpadi változatában Hermione Grangert egy fekete színésznő alakítja.
Az írónő erre így reagált: “Azért választottuk Nomát, mert ő volt a legjobb színésznő erre a szerepre. (…) Egy csomó rasszista úgy fogalmazott, hogy Hermione ‘elfehérdett’, vagyis kifutott a szín az arcából egy sokk miatt – és hogy fehérnek kell lennie (…) Viszont elhatároztam, hogy nem nyugtalankodom emiatt, Hermione lehet fekete is, és én ennek örülök.”
A poszt legjobb lezárása pedig szintén egy Rowling-idézet: “Ha a Harry Potter tanított nekünk valamit, akkor az az, hogy senki ne rejtőzzön el” – azaz, mindenki szabadon vállalhassa önmagát.
