Az előző cikkben arról volt szó, hogy a humán tudományok miképpen segíthetik elő a sajátunktól eltérő értékek elfogadását és tiszteletben tartását. Ezen tudományok által megszerzett tudás és egyéb képességek, mint pl. a nyitottság, az empátia vagy a kritikus gondolkodás másban is segíthetnek nekünk: abban hogy hatékony, közérthető módon megosszuk a gondolatainkat másokkal, feltárjuk előttük az összefüggések komplex jellegét és az értelmezés többféle módját, valamint hogy elültessünk mások fejében olyan gondolatokat, amelyeket ők továbbépíthetnek. Ugyanígy, ha nyitottak és empatikusak vagyunk, mi magunk is rengeteg olyan dolgot tanulhatunk másoktól, amelyeket – a teljes egyetértés hiányában is – továbbgondolhatunk és a magunk és mások számára hatékony módon hasznosíthatunk.
Itt joggal merül fel a kérdés, hogy ez a potenciál nem rejti-e magában azt a veszélyt, hogy egyesek rossz célokra használják fel? Hogy sokan hatalomszerzésre, indulatok felkorbácsolására, emberek egymástól való eltávolítására, félelem- és gyűlöletkeltésre használják a tudásukat és a képességeiket, valamint azt, hogy ma már az internet segítségével viszonylag egyszerűen lehet nagy tömegeket elérni?
A történelemben sokféle példát láthattunk erre, és láthatunk ma is. Viszont észre kell vennünk, hogy azok, akik az effajta érzelmi manipulációra fogékonyak, jellemzően egy világtól bizonyos mértékig elzárt közösséghez tartoznak. Olyanhoz, amelynek tagjai a saját normáikhoz, vágyaikhoz, ideológiáihoz ragaszkodnak, ezeket pedig olyan konstruált erkölcsi alapokra helyezik, amelyek ezen normák, vágyak, ideológiák minden mással szembeni kizárólagosságát látszanak igazolni. A csoport tagjai próbálnak teljes valójukkal azonosulni ezekhez a vágyakhoz, ideológiákhoz, más csoportok értékrendjét pedig nem hajlandók figyelembe venni. Így jogosnak tűnik minden, amit egy vezető az adott csoport nevében tesz, akkor is, ha ezzel más csoportoknak árt – hisz azoknak az értékrendje az övéktől eltérő, tehát “nem, érvényes, rossz”, ezért negligálandó, sőt, ha úgy tetszik, erőszakkal fel is rúgható.
A manipulátor ezekre alapozza a kommunikációját. Nem az emberiség egészét szolgáló értékeket hangsúlyozza, hanem kizárólag az adott csoport által fontosnak tartott ideológiákra épít. Jellemző a “mi” (a jók) és az “ők” (a gonosz, veszedelmes ellenség) szembeállítása, a lényeges tények elhallgatása, a racionális érvelés mellőzése, a heves érzelmek gerjesztése.
Azonban ha a hallgatóság nagyrésze nem szűklátókörű, a saját kis komfortzónáján kívül eső jelenségeket élből elutasító ember, akkor az ilyesfajta manipuláció nem lesz működőképes. Képzeljük el, hogy van három személy, akik az autistákra való figyelemfelhívást szeretnék elősegíteni. Egyikük egy neurotipikus pedagógus, aki arról beszél, hogy a szegény autistákat mennyire elhanyagolja a társadalom, és hogy mindannyiunk közös érdeke, hogy ezen változtassunk. Legyen több speciális fejlesztés, hozzunk létre több szegregált intézményt és szervezzünk több speciálisan nekik szóló programot azzal a céllal, hogy javítsunk az életkörülményeiken. A második ember egy aspergeres aktivista, aki az autizmust az evolúció következő lépcsőfokaként prezentálja. Kifejti, hogy milyen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkeznek az autisták, olyanokkal amelyeket bármelyik NT megirigyelhetne és hogy ők – egyedül ők – egy igazságtalanul elnyomott kisebbség, akik valójában különbek a többségnél. A harmadik személy azzal kezdi a mondanivalóját, hogy ismerteti a neurodiverzitás fogalmát, majd úgy mutatja be az autizmust, mint az emberi génállomány egy természetes variációját. Mesél arról, hogy mi és hogyan befolyásolja jelenleg az érintettek társadalmi megítélését és hogy ők maguk milyen lehetőségeket látnak a saját képességprofiljuk kibontakoztatására és egyúttal saját és mások érdekeit is szolgáló változások elősegítésére.
Vajon melyikük fog nagyobb támogatottságot szerezni? Melyikük tud hosszú távon hatni a közönségére? Az, aki nem egy egymástól szögesdróttal elzárt “mi” és “ők” csoportról beszél, hanem egy olyan közösségről, amelybe mindenki beletartozik. Aki nem csak az egyik félnek címezi a szavait, hanem mindkettőnek. Aki nem állítja szembe az autistákat és az NT-ket, nem használja eszközként a szánalmat vagy az önteltséget arra, hogy egyik csoportot a másik fölé emelje, hanem egyenrangúként tünteti fel őket. És itt az sem meghatározó tényező, hogy az illető autista vagy neurotipikus, és az sem, hogy mi a foglalkozása – lényeg, hogy mindenkihez szól, és hogy olyan tényekre alapozza az érveit, amelyek mindenki érdekeit szolgálják.
Átmeneti hatalomra persze úgy is szert lehet tenni, ha valaki csak egy másokat kirekesztő közösséget szólít meg, de hosszabb távon ez az eljárás nem lesz eredményes. Ezt a tényt az utóbbi évtizedek, évszázadok alatt bekövetkezett autizmushoz való hozzáállás változása is igazolja. Persze még rengeteg munkára van szükség ahhoz, hogy a társadalom egésze valóban egyenrangúként kezelje az autistákat és az is előfordulhat, hogy időközben olyan események fognak történni, amelyek ezt a folyamatot átmenetileg kisiklatják. De jó esély van arra, hogy idővel a cél megvalósul.
