Tizenhárom éves korom előtt ahányszor új közösségbe kerültem, mindig elhatároztam, hogy a tanórákon beszélni fogok. Minden iskolaév elején pedig azt, hogy most igazán része leszek a közösségnek. Barátkozni fogok, bandázni, sokat nevetni. Aztán eltelt két hét, három hét, az osztály keménymagja rendületlenül hozta a formáját, én pedig néhány más periférián lévő társammal együtt kívülről, szótlanul figyeltem őket, és csendes belenyugvással konstatáltam, hogy az elhatározásomból abban az évben sem lesz semmi.
“Aki ilyen nyomi, az ne csodálkozzon, ha kiközösítik” – vágja rá erre rögtön a felsőbbrendűség-tudatának fényében sütkérező megmondóember, holott velem nem így volt. Nem tudtam, hogyan kell másokkal játszani, kapcsolatokat teremteni, a szorongás pedig meggátolt abban, hogy megszólaljak olyanok előtt, akik még sosem hallották a hangomat. Ennek ellenére sosem közösítettek ki. Persze ehhez köze volt annak is, hogy kitűnő tanuló voltam, de annak is, hogy aki kicsit jobban megismert, az láthatta, hogy a hallgatagságom és a furaságom ellenére nem egy életképtelen selejt vagyok.
Nem annyira az osztálytársak, sokkal inkább a tanárok gondoskodtak arról, hogy a problémásnak ítélt gyerekek valóban problémásnak érezzék magukat. Hogyan nézett ki akkoriban a címke nélküli SNI-s gyerekek integrációja? És hogyan álltak azokhoz, akik ugyan nem voltak SNI-sek, de valamiben mégis kilógtak a sorból?
– Következő órára mindenki tanuljon egy verset, amit aztán az osztály elé állva előad. Osztályzás is lesz. Válaszd a kedvenc versedet a kedvenc költődtől – adta ki az utasítást a magyartanárnő, aki eltökélten hisz abban, hogy minden tanítványának ugyanolyan elkötelezettnek kellene lennie az irodalom iránt, mint neki magának. Ennek megfelelően viszonyul az osztályhoz, ennek rendeli alá a tanítási módszereit, a tanulókhoz való viszonyát és az értékelést is.
Elérkezik a nap. Nem derül ki, hogy a hatodik osztályban hány diáknak van kedvenc költője, mindenesetre mindenki készült egy verssel. Egymás után állnak ki a gyerekek az osztály elé, és szavalnak. Ki jobban, ki rosszabbul. Váltakoznak az osztályzatok, az elégségestől a jelesig.
Amikor rá kerül a sor, a szelektív mutista aspigyerek kiáll az osztály elé. Görcsben van attól, hogy mindenki őt nézi, megszólalni pedig nem tud. Szinte szédül a stressztől, tudja, mi következik. Próbál mélyeket lélegezni, hogy nyugtassa magát.
– Na mi van, mondod vagy nem? – kérdezi türelmetlenül a tanárnő, aki persze tudta, hogy ez lesz, hisz nem újdonság neki ez a magatartás az aspigyerek részéről, de azért mindig elvárná, hogy épp akkor törjön meg a jég.
– Ez így nem fog menni, hogy nem szólalsz meg. Meg foglak buktatni.
Az aspigyerek remegő kezekkel, merev arccal néz maga elé. Nem mer megszólalni, nem mer felpillantani.
A tanárnő megunja – Eredj a helyedre, de a következő órán már muszáj lesz elmondanod a verset. – mondja, az aspigyerek meg gyomorgörccsel várja a következő irodalomórát, reménykedve abban, hogy a tanárnő elfelejti a számonkérést, vagy ha mégsem, letesz az osztályzásról, különben elégtelen lesz a vége.
A következő felelő a beszédhibás gyerek. Kiáll az osztály elé, ő is próbál mélyeket lélegezni. Mondaná a vers címét, de belebotlik a nyelve.
– Mi a baj? – kérdezi a tanárnő hitetlenkedve.
– Nagyon ideges vagyok – motyogja a gyerek, közben izeg-mozog.
– De hát miért vagy ideges, amikor arra kellene koncentrálnod, hogy szépen, értelmesen elmondd a verset? Biztosan vannak, akik még sosem hallották, neked ez egy lehetőség, hogy megismertesd velük is.
A gyerek belekezd a szavalásba. Nem sül bele, de a kiejtése a beszédhiba miatt nem az elvártnak megfelelő, a stressz miatt pedig a hangsúlyozás, tagolás sem sikerül túl jól.
– Nem megy neked a szavalás, Tamás, erre jóindulattal is csak egy közepes osztályzatot tudok adni – hangzik az ítélet. – Ki a következő?
Ehhez hasonló esetek még bőven előfordulnak ma is. Az általános szemlélet, miszerint aki kilóg a sorból, az értéktelen és ha már ott van (de jobb lenne, ha máshol lenne), akkor kötelességből kell kínlódni vele, ugyanúgy hat az iskolapedagógusokra is, mint mindenki másra. Nekik pedig eszükbe sem jut ezt megkérdőjelezni, ennek következtében pedig változatlan formában adják tovább azoknak, akikért felelősek.
Persze akadt példa már akkor is az ellenkezőjére. Volt olyan pedagógus, aki a legkevésbé sem csinált problémát abból, hogy van, akit csak írásban lehet számonkérni, ugyanakkor megadta neki a lehetőséget arra, hogy bármikor beszélhessen, ha akar. Ha nem akar, nem baj. Volt, aki nem nyaggatott egy introvertált aspigyereket azzal, hogy miért nem vesz részt a közös játékokban, hanem inkább segíteni próbált neki. Volt, aki simán eltekintett attól, hogy Tamás néhány hangot nem tud kiejteni, nem a beszédet osztályozta, hanem azt, hogy mennyire tudja az anyagot.
Ők nem voltak szakértők, csak emberségesek, akik felismerték azt, hogy akiknek az élet bizonyos területein nehézségeik vannak, azokra nem egy újabb rúgás fog ösztönzőleg hatni. Egyúttal más beállítottságú kollégáik és a diákjaik is láthatták: lehet ezt másképp is csinálni.
Egyre többször olvasom azt a hozzáállást, hogy igen, szar a rendszer, de ne panaszkodj, mert az úgysem old meg semmit. Inkább alkalmazkodj minél jobban ahhoz, ami van, mert így teszed magadnak vagy a gyerekednek a legjobbat. Csakhogy a behúzott farokkal való alkalmazkodás még soha semmit nem vitt előre. Ha keserűen bár, de lenyeljük azt, ami van, ha nem emeljük fel a szavunkat, hanem beletörődünk a rosszba, az nem változást, hanem állandósulást eredményez. Az illetékes döntéshozók így erősödnek meg abban a hitükben, hogy jól van minden úgy, ahogy van, maradjanak csak a problémásak a helyükön, vagyis a periférián. Az ő bajuk, ha kihullanak a közoktatásból, ha a szüleik nem tudják megfizetni az alapítványi iskolát vagy a magántanulói státuszt, az ő problémájuk, ha egy munkahelyre sem veszik fel őket, mondjuk mert még egy szakmát sem volt lehetőségük tanulni vagy elutasítják őket az állásinterjúkon. Vagyis mégsem, mert ha nem dolgoznak, akkor az adófizetőknek kell eltartani őket, tehát ez már nem csak az ő problémájuk – ellenben csak az ő hibájuk.
Ha kell, akkor igenis panaszkodjunk, verjük az asztalt, mutassunk rá a problémákra, beszéljünk róluk minél szélesebb körben, javasoljunk irányváltást, hozzunk pozitív példákat. Ha valami sikerült nekünk, ne nézzük le azokat, akiknek nem. Lehet, hogy csak szerencsénk volt. Lehet, hogy jó kapcsolataink vannak. És lehet, hogy jobban megdolgoztunk érte, de ez esetben inkább iránymutatással szolgálhatunk mások számára.