A többség által átlagosnak vagy “normálisnak” definiált embertípustól eltérőnek lenni bizonyos pozitívumokkal is jár: például ad egy másfajta látásmódot. Az egyén, ha kellően nyitott, észreveszi az emberi sokféleség előnyeit és rájön arra, hogy nem a standardoknak megfelelve, a társadalmi, többségi és/vagy hatalmi nyomásnak engedve lehet teljes életet élni, hanem azáltal, hogy az ember a saját egyéni képességprofiljára épít. Ebből adódóan könnyebben átlátja azok helyzetét is, akik hasonló cipőben járnak, illetve azokét is, akik más okból “lógnak ki a sorból”, de lényegében ugyanabba az akadályba ütköznek: pusztán a másságuk miatt kirekesztéssel, előítéletekkel, elutasítással szembesülnek.
Ilyen alapon az egyén a sorstársakról is azt feltételezi, hogy hasonló nyitottság és tolerancia jellemző rájuk, de néha meglepő látni, hogy mennyire korlátoltan gondolkodik néhány olyan szülő, aki maga is érintett gyereket nevel. Vagy némely felnőtt, aki gyerekként speciális nevelésű igényűnek számított (vagy számított volna, ha akkoriban felismerték és megnevezték volna az eltérő mintázatot). Gyakran találkozni azzal az állásponttal, hogy amíg nekem/az én gyerekemnek jó, addig minden rendben, de mások érdekében semmit nem vagyok hajlandó tenni – sőt, még akár akadályozom is őket, ha úgy ítélem meg, hogy a gyerekem hátrányára válnak.
Példa: “Az én aspergeres/enyhén hiperaktív gyerekem jól érzi magát a többségi iskolában, szépen halad a tanulásban, a kortársai úgy-ahogy elfogadják, a tanároknak sincs különösebb problémájuk vele, összességben tehát a helyzet elfogadhatónak minősül. De másik, esetleg komolyabban érintett autista/hiperaktív gyerek ne menjen oda, egy viselkedészavaros (aki amúgy is deviáns, integrálhatatlan, kezelhetetlen) meg pláne ne, azok oldják meg a problémáikat tőlem függetlenül.”
Persze ez valahol érthető, hiszen mindenkinek a saját gyereke a legfontosabb. Az azonban már visszás, hogy amíg az ekképp gondolkodók elvárják, hogy az ő gyerekük irányába mások maximálisan elfogadóak és toleránsak legyenek, ők maguk – sokszor öntudatlanul – képtelenek ugyanezt a hozzáállást tanúsítani mások irányába.
A megoldás természetesen nem az, hogy nekiállunk ég nélkül szapulni az ekképp gondolkodókat és így tovább mélyítjük azon szakadékok egyikét, amelyet mélyen tisztelt döntéshozóink ásnak már jó ideje azzal a céllal, hogy a két oldalon állók egymás torkának ugorjanak. Többre jutunk, ha egymást meghallgatjuk, nyitottnak mutatkozunk egymás nézőpontjára és hajlandóak vagyunk egymástól tanulni.
– A világ nem attól lesz jobb, ha csak magunkra gondolunk, hanem attól, ha egymáson is segítünk.
– Nem attól leszünk toleránsak, ha valamit (vagy valakit) csak a négy fal között fogadunk el – ez nem a tolerancia megnyilvánulása, hanem korlátolt, frusztrált magatartásra utal.
– Ha van egy autista/hiperaktív/bármilyen SNI-s vagy magatartászavaros gyereked vagy ismerősöd, vagy te magad vagy az, még nem leszel automatikusan a téma szakértője, hiszen ahány érintett, annyiféle ember. Nem előírás, hogy aki nem olyan, mint ő/te, az rosszabb is. Ha nyitott vagy és megismered a korábban ismeretlent, máris tettél egy lépést előre.
– Ha ismereterjesztés, segítés vagy a tolerancia növelése a célod, előbb tájékozódj. Ha ellenérzéssel vagy zsigeri elutasítással, esetleg gyűlölködéssel beszélsz egy csoportról, azzal az ellenkező hatást fogod elérni.