Asperger Plusz

Szükség van-e érzékenyítésre?

A Pesti Srácok ominózus cikke a Coca-Cola botrány kapcsán felvet néhány olyan kérdést, ami az érintett csoportoktól függetlenül is kifejtésre szorul, hisz nem csak őket érintheti, hanem bárkit, aki bármilyen szempontból nem tartozik a nagy átlaghoz.

“Köszönjük, már mindannyian tudunk róla, hogy léteznek homoszexuálisok, az ismeretterjesztés okafogyott, az érzékenyítés pedig fölösleges.”

Az ismeretterjesztés nem merül ki annyiban, hogy mások tudomására hozzuk egy embercsoport létezését. Ami azt illeti, már évszázadokkal ezelőtt is tudtuk, hogy léteznek homoszexuálisok, mozgáskorlátozottak, autisták, értelmi fogyatékosok és más átlagtól eltérő emberek. A történelemből tudjuk, hogy miken mentek keresztül az egyes kisebbségi csoportok – elég csak a rózsaszín háromszögre, a speciális kórházakra vagy az elszeparált tömegintézményekre gondolni. Hogy hasonló borzalmak ma már nem fordulnak elő (kivéve a még ma is létező tömegintézményekben vagy akár kisebb intézményekben elszenvedett embertelen bánásmódot), az az ismeretterjesztésnek és az érzékenyítésnek köszönhető.

Az érzékenyítés azt a befolyásolást jelenti, amely attitűdalakító hatásával odafigyelésre, empátiára és az átlagostól, a megszokottól való eltérés elfogadására nevel. Így tehát az érzékenyítés bármilyen mások számára látható vagy láthatatlan eltérés vagy egy állandó, megváltoztathatatlan állapot, helyzet elfogadását segíti elő. Ebből következtetve csupán az a tudat, hogy léteznek mozgássérültek, autisták vagy homoszexuálisok, nem jelenti az érzékenyítés szükségességének hiányát. Az érintett marginalizált csoportok rengeteg akadállyal kénytelenek szembesülni a többségi társadalom tudatlansága vagy érzéketlensége miatt, és amíg az ő megítélésük szerint ez a helyzet fennáll, addig szükség van minél szélesebb körű ismeretterjesztésre és érzékenyítésre.

“Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni…”

Tolószékes (helyesebben: kerekesszékes) emberek nem a plakátokon vannak, hanem a buszmegállókban, az utcán, a boltokban, a közintézményekben. Van, aki mozgássérültként születik, mások baleset vagy betegség következtében kényszerülnek kerekesszékbe. Ettől ugyanúgy emberek maradnak és emberi bánásmódhoz jogosultak. Ha valaki azt üzeni nekik, hogy nem szívesen látja őket, az nem más, mint az emberi méltóság megsértése. Nem is szólva arról a sokat hangoztatott ténytől, hogy bárki válhat élete során mozgássérültté – akár a cikk írója is, akkor pedig neki lesz szüksége arra, hogy ne olyan emberekkel legyen körülvéve, mint amilyen ő.

Ez ugyanúgy igaz más állapotokra is. Bárkinek születhet autista gyereke, bárkinek a gyerekéről, unokájáról kiderülhet, hogy a saját neméhez vonzódik. Bár minden kisebbségi csoport és ember más, egyvalami mégis közös bennük: mindannyian teljes értékűek.

“Arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy sajnos vannak, akik ilyen helyzetbe kerültek…”

Én magam is így tanultam, azzal együtt, hogy nem minden tekintetben voltam átlagos. Aztán felnőttem, változtak a társadalmi konvenciók is és rájöttem, hogy a marginalizált csoportok lesajnálása csak a marginalizált státuszuk fenntartásához járul hozzá. A kisebbségi csoportok tagjai által alapított és vezetett érdekvédelmi csoportok (és sok érintett magánszemély is) köszönik szépen, nem kérnek mások sajnálatából, abból viszont igen, ami mindenkinek alapjogon jár: az egyenlő jogokból és az emberi bánásmódból. Ami sokszor nekik nem adatik meg, hisz nemhogy a hétköznapi interakciók során találkoznak előítéletekkel, de sokszor maga az ellátórendszer is igyekszik elrejteni a társadalom elől az érintett személyeket és csoportokat. Ez ellen pedig lehet és kell is küzdeni.

Nemrég volt a Facebook oldalon egy kérdés arról, hogy ki hogyan reagálna, ha valaki lesajnálná őt vagy a gyerekét az autizmusa miatt. A válaszadók elsöprő többsége nem tart igényt mások sajnálatára. A sajnálat persze természetes emberi reakció: lehet sajnálni valakit, ha balesetet szenved, ha elveszít valakit vagy ha csak egy apró bosszúság éri. De csak azért, mert emberi mivoltában olyan, amilyen, nem szükséges senkit sajnálni.

„Természetesen nem a mozgáskorlátozottak, kerekesszékesek bántása volt a célom, ahogy ugyanezt hangsúlyoztam a szóban forgó cikkben is, hiszen az nem is róluk szólt (…) Nem célpontként, hanem hasonlatként szerepeltek a cikkben.”

Az őszinte bocsánatkérés annak a beismerése és kimondása, hogy valami rosszat tettünk vagy mondtunk. A cikk szerzője viszont inkább bagatellizál, hisz a “bocsánatkérésében” is nyilvánvalóvá teszi: egy marginalizált csoport megbélyegzését oly módon nyomatékosítja, hogy megbélyegez egy másik marginalizált csoportot is. Ahol pedig egy újságíró és az illetékes médium ilyet megenged magának, ott nagyon is szükség van további ismeretterjesztésre és érzékenyítésre.

Közösség
Autizmus érintett szemszögből

Gyere a fórumunkra és beszélgess velünk meg másokkal autizmusról, NT világról, nehézségekről, jó dolgokról, speciális érdeklődési területekről vagy bármi másról! A fórum üzemeltetői is autisták. Elsősorban érintett felnőtteket várunk, de limitált számban neurotipikus családtagokat, érdeklődőket is fogadunk.

Olvasnivalók