A “neurodiverzitás” szó a görög “neuro” (ideg, húr) és a latin eredetű “diverzitás” (sokféleség, változatosság) szavak összeolvadásából ered. Röviden ezt jelenti: az emberi idegrendszer sokféle, tehát az emberek különbözőképpen érzékelik és kapcsolódnak az őket körülvevő világgal. Ezek közt nincs helyes vagy helytelen, mindegyik érzékelési mód az emberi agyműködés egy természetes variációja.
Minden embernek másképp működik az agya, azaz mindenki másképp teljesít az élet különböző területein, de vannak, akiknek a képességprofilja nagyobb szórást mutat, ezért az egyes részképességek között nagyobb a különbség. Pl. van, akinek nehézséget okoz egy űrlap kitöltése, de a szakmájában kiemelkedő teljesítményt nyújt. Van, aki nem tud beszélni, de publikációi vannak. Van, aki írással keresi a kenyerét úgy, hogy képtelen megtanulni a helyesírási szabályokat.
Az átlagostól, vagyis a neurotipikus képesség-és érzékelési profiltól eltérő profilok alá nem csak az autizmus sorolható be, hanem az ADHD, a diszlexia, a diszkalkulia, a diszgráfia vagy a Tourette-szindróma is. A “neurodiverzitás” kifejezést Judy Singer magyarországi születésű ausztrál szociológus alkotta meg 1998-ban, alternatívaként azon domináns nézet ellen, amely az eltérő agyműködést természetéből adódóan kórosnak tekintette.
A neurodiverzitás elve elutasítja a betegségközpontú szemléletet (az autizmust már a szakirodalom sem betegségként tartja számon), valamint azt a nézetet, hogy a neurodivergens embereket az átlagoshoz minél hasonlóbbá kell tenni. Azon igyekezet helyett, hogy az érintettek kizárólag a hátrányos területek fejlesztésével foglalkozzanak, ugyanakkora vagy még nagyobb hangsúlyt kap az erősségekre való építés.
A neurodiverzitás mozgalmának a régi, mára elavulttá vált elméletekkel szemben számos pozitív hozadéka van. Amelett, hogy nem kerülendő vagy kezelendő, alsóbbrendű lényekként, hanem teljes értékű emberekként tekint az érintettekre, sokkal több lehetőséget biztosít nekik arra, hogy a önmagukat vállalva, a társadalom egyenértékű tagjaiként éljenek. Persze még rengeteg tennivaló van addig, amíg valóban olyan világban fogunk élni, ahol mindenki lehetőséget fog kapni arra, hogy önmagát vállalva, saját egyéni képességeinek és akaratának megfelelően kiteljesedhessen. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy ez nem csupán a neurodivergens embereknek válik hasznára, hanem a többségnek, azaz a neurotipikusoknak is. Kinek válna hasznára, ha az átlagostól eltérő emberek megbélyegzése, kirekesztése következtében alacsonyabb lenne az iskolázottság, kevesebb a munkaerő? Ki örülne annak a tudatnak, hogy ha autista gyereke, unokája születik, egy elutasító, lehetőségeket megtagadó világban kell felnőnie?
Az autista és más neurodivergens emberek nem kevesebbek és nem többek másoknál. Ugyanúgy emberek vagyunk, akiknek joguk van olyanoknak lenni, amilyenek vagyunk.