Rossz hangulatban vagy. Az ok lehet bármi: beteg az egyik rokonod, összevesztél a pároddal, nagyot csalódtál a legjobb barátodban, nem tudsz befejezni egy munkát határidőre, elrontottad a három napra szánt ebédet, vagy épp csak rosszul aludtál az éjjel. Elhatározod, hogy teszel egy rövid sétát, hátha az enyhít kissé a hangulatodon. El is indulsz, ám az első sarkon szembejön veled a csacsogó, minden lében kanál szomszédasszony. Jaj, miért vagy te ilyen búval bélelt, kérdi rögtön, amint meglát. Teszel egy utalást a problémádra, mire máris kapd a jó tanácsokat: ne légy ennyire negatív, inkább mosolyogj, nem ilyennek akarlak látni, ha ilyen vagy, akkor nem is lesz jobb sem neked, sem másnak. Fő a jó hangulat, a pozitív személyiség, érted?
Ilyen élménye bizonyára mindenkinek van. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiknek ez a mottójuk: légy pozitív, mosolyogj sokat, örülj mindennek és akkor minden jó lesz.
Ez a hozzáállás nem az alapproblémát oldja meg, hanem arra szolgál, hogy mások igényeinek rendelődjünk alá. Ami azt illeti, ők egyáltalán nem is kíváncsiak a problémádra, ellenben azt várják el, hogy bármi gondod van, ne helyezd előtérbe, lehetőleg ne is mutasd ki, nehogy elrontsd vele a hangulatot. Lényegében elhallgattatnak, mert nem akarnak tudomást venni arról, ami a negatív hangulatodat okozza.
Sok autista életét kíséri végig az a jelenség, hogy mások elhallgattatják, nem veszik komolyan vagy nem figyelnek rá.
Néhányukat azért, mert nem tudnak beszélni. A verbális kommunikáció hiányát általában összekötik az értelmi fogyatékossággal és az ahhoz kapcsolódó előítéletekkel, így a környezet azt feltételezi, hogy az érintett nem is érti, nem is érdekli, mit beszélnek körülötte. Holott sok nonverbális autista minden egyes szót ért, ami a jelenlétében elhangzik – azt is, amit róla mondanak. De nem csak érti mindezt, hanem az érzelmeire is ugyanúgy hatással van, mint bárki máséra. Mindennek ellenére sok ép értelmű nonverbális autista úgy éli le az életét, hogy a tágabb, de sokszor még a közvetlen környezete sem tudja róluk, hogy képesek értelmezni a beszédet.
Aki tud beszélni, az gyakran nem kap lehetőséget, hogy elmondja, mi a jó neki. Ezt a közhiedelem szerint az NT-k jobban tudják, így általában ők vannak feljogosítva arra, hogy az autisták nevében beszéljenek.
Aki mégis megtalálja a lehetőséget a saját vagy az érintett gyereke érdekeinek az érvényesítésére, azt is sokszor igyekeznek elhallgattatni – részben ugyanezen okból.
Azonban nem csak a szavakról van szó – az érzelmeket is sokszor elhallgattatják. Azt várják tőlünk, hogy bújjunk el a négy fal közé, vagy ha nem, akkor legalább legyünk cuki kis autisták, ne kritizáljunk semmit, ne tegyünk szóvá semmilyen problémát vagy aggodalmat. A szülők csendben törődjenek bele, hogy a gyereküket sosem fogja a társadalom teljes értékű embernek tekinteni, örüljenek annak, ha valaki megsajnálja őket és odadob nekik egy kis alamizsnát.
Az a reakció, amely az üzenetet közvetítő személy érzelmeire fekteti a hangsúlyt, figyelmen kívül hagyva, mit is akar mondani, nem más, mint a tone policing, azaz a hangnem bírálata (angolul itt és itt lehet olvasni róla). Olyan beszédhelyzetekben figyelhető meg, amikor valaki egy általa tapasztalt problémát említ, nem leplezve az ahhoz kapcsolódó negatív érzelmeit, pl. haragját, lehangoltságát vagy csalódottságát sem, a másik fél viszont megpróbálja elhallgattatni azáltal, hogy ezeket a mögöttes érzelmeket bírálja. Pl. azt mondja, hogy “Amíg ilyen ideges vagy, addig nem lehet erről beszélni.”
Alulprivilegizált személyek vagy csoportok (autisták, nők, LMBTQ emberek, mozgáskorlátozottak, kisebbségi népcsoportok stb) nagyon gyakran szembesülnek ezzel a jelenséggel, ha hozzájuk képest privilegizált személyekkel vagy csoportokkal (férfiakkal, neurotipikusokkal, heterókkal, fehérekkel stb) osztják meg az észrevételeiket.
Mint látható, a másik fél reakciója elvonja a figyelmet a valódi problémáról és egy látszatproblémát kreál helyette: a problémát említő személy érzelmeit az érdemi párbeszédet akadályozó tényezőiként tünteti fel.
A tone policing azt a látszatot kelti, hogy a tartalom és az érzelem nem egyeztethető össze, vagyis egy értelmes párbeszédet csak érzelmek kifejezése nélkül lehet lefolytatni. Egy párbeszéd a tone policing tükrében egy nyugodt, egyenlő nézeteken alapuló, pártatlan vita.
Azonban vannak olyan témák, amelyek a fenti kritériumoknak eleve nem felelnek meg.
A tone policing szerint egy párbeszédnek kizárólag megoldáskeresés lehet a célja, amelyet az érzelmek kifejezése akadályoz.
Csakhogy egy beszélgetésnek sok egyéb célja is lehet, pl. az adott téma kivesézése, új nézőpontok megismerése, a feszültség levezetése vagy épp hasonló gondolkodású emberek találása. Ezek nem utolsó sorban egy érdemi megoldás felé is elmozdíthatják az ügyet.
A tone policing-hoz gyakran társul más taktika, amely az emberek elhallgattatására vagy manipulálására irányul. Ilyen például a gaslighting…
… a feltételekhez kötött támogatás…
…vagy a gyámkodás.
De ilyen a fordított tone policing is.
A fogadó fél lényegében megváltoztatja a párbeszéd szabályait annak érdekében, hogy a beszélgetőpartnere helyzetét nehezítse.
A tone policing lehetővé teszi a privilegizált helyzetben lévő személy számára, hogy a saját tetszése szerint alakítsa a párbeszédet.
Az ilyesfajta párbeszédeknek azonban nem az a céljuk, hogy a felek csevegjenek egy jót, hisz olyan problémákra világítanak rá, amelyek egész embercsoportok életét teszik nehezebbé. Ha neked rossz ezekkel szembesülni, nem az a megoldás, hogy megpróbálod rávenni a másik embert, legyen visszafogottabb és úgy beszéljen a témáról – ha már beszél – , ahogy azt neked jobban esik hallani, hanem az, ha az ő igényeinek megfelelően segítesz neki. De ha nincs kedved a másik ember – amúgy jogos – csalódottságával, dühével, kiábrándultságával szembesülni, akkor legjobb, ha az ő mondanivalójának hiteltelenítése helyett egyszerűen kivonod magad a párbeszédből.
Ezek az érzelmek ugyanis nagyon gyakran az adott téma elválaszthatatlan részét képezik. Jogosan dühös egy autista gyereket nevelő szülő, ha állandóan leszólják vagy kiközösítik azért, mert a gyerek repked, pörög vagy sikít. Jogosan ingerült egy autista kamasz, ha nap mint nap zaklatják a suliban pusztán a mássága miatt. Jogosan csalódott egy aspergeres felnőtt, ha a tizedik állásinterjún utasítják vissza azért, mert bár minden szükséges kompetenciával rendelkezik, nem tudja “eladni magát”.
Természetesen nem arról van szó, hogy a marginalizált helyzetben lévő csoportok tagjai csak az őket érő hátrányokról tudnak beszélni, vagy a státuszukra rájátszva csak azt kellene tenniük. Ők is ugyanúgy örülnek a jó dolgoknak, mint bárki más és sokan közülük ugyanúgy pozitív személyiségek, mint sok hozzájuk képest privilegizált helyzetben lévő.
Valójában mit is jelent a pozitív személyiség?
Semmiképp sem azt, hogy mindig mosolygunk, nevetünk, örülünk mindennek úgy, ahogy van és nem kritizálunk semmit. Ahogy az sem igaz, hogy ha ilyenek vagyunk, akkor majd jó dolgok fognak történni velünk. Ahogy a 2014-ben elhunyt mozgássérült aktivista és újságíró, Stella Young mondta, még soha nem változott egy lépcsőfok rámpává attól, hogy folyton mosolyogtak rá. A könyvek sem változnak Braille írásossá attól, hogy pozitív kisugárzással állunk a könyvespolc mellett.
Pozitív személyiségnek lenni sokkal inkább azt jelenti, hogy előremutatóan gondolkodunk és cselekszünk. Örülünk a jó dolgoknak, de jogunk van kinyilvánítani a negatív érzelmeinket is. A problémák felismerése és kinyilvánítása része ugyanis annak a folyamatnak, ami majd a megoldást fogja elősegíteni.
