Időről-időre érkezik hozzám egy-egy olyan visszajelzés valamelyik blogposztom vagy Facebook posztom kapcsán, amely bár szókincsben és érveléstechnikában nagyon is változatos, a fő mondanivalója ugyanaz: miért kell annyit beszélni az autizmusról? Miért kell annyit balhézni? És mivel spektrumtársaim és autista gyerekeket nevelő szülők írásait olvasva úgy látom, korántsem én vagyok az egyedüli, aki ilyen visszajelzéseket kap, megérett az idő egy blogposztra itt is.
Először is: beszélni bármiről lehet, akár van vele probléma, akár nincs. Az autizmussal nem az a probléma, hogy létezik – a létezés e természetes variációja mindig is létezett és létezni is fog. A jelenlegi adatok szerint Magyarország népességének 1-%a autista, ami csaknem 100.000 embert jelent, és ebben nincs benne a sok diagnosztizálatlan érintett (bár minden bizonnyal benne vannak olyanok, jóval kisebb számban, akiket tévesen diagnosztizáltak autizmussal).
A probléma ott van, hogy a társadalom az autistákkal – csakúgy, mint sok más kisebbségi csoporttal szemben – kirekesztő. De nem csak velük, hanem a családjaikkal is, így ha az autizmusban közvetetten érintetteket is belevesszük, a problémában érintettek száma máris megtöbbszöröződik.
Honnan ered a kirekesztés?
Előítéletekből, ismeretlentől való félelemből, felsőbbrendűség-tudatból, zsigeri gyűlöletből, érdektelenségből, elutasításból. Csupa olyasmiből, ami kellő ismeretek átadásával, társadalmi érzékenyítéssel, nyitottságra való buzdítással és ezek alapvető pozitívumainak észrevétetésével megfordítható és olyan jelenségekké alakítható, amelyek nem csupán a jelenleg kirekesztett csoportok, hanem a társadalom egészének az érdekeit szolgálják. Mert lehet, hogy egy autista gyerek simán integrálható lenne iskolai környezetbe, ha megkapná a lehetőséget vagy egy kis személyre szabott segítséget kapna hozzá. Lehet, hogy egy autista felnőtt kiválóan be tudna tölteni egy adott munkakört, ha nem utasítanák el az állásinterjún azért, mert kerüli a szemkontaktust vagy mert többet kell gondolkodnia a válaszokon. Lehet, hogy egy autista gyerek vagy felnőtt nagyon szeretetreméltó ember, kiváló barát, ha mások hajlandóak jobban megismerni és nem fordítanak neki hátat azért, mert stimmel vagy mert nem tud felszabadultan csevegni egy ismeretlenekből álló társaságban. Épp ezért szükséges sokszor, sok helyen, sokféleképpen elmondani, hogy az autisták nem betegek, nem esőemberek, nem Taigetosz-pozitív selejtek, nem veszélyes ufók és nem is elhanyagolható, jelentéktelen ritkaságok, hanem gondolkodó, érző emberek, akiket a társadalom igazságtalanul próbál elkülöníteni. Ezért szükséges rámutatni az őket ért konkrét és általános problémákra, feltárni az okokat, megoldást, irányt javasolni, és ugyanezért szükséges a pozitív irányú változásokról, személyes tapasztalatokról is beszámolni.
És hogy ebből mi hasznuk lesz azoknak, akik jelenleg bármilyen formában a kirekesztéshez járulnak hozzá? Például az, hogy kevesebb lesz a kolonc és több az aktív munkaerő. Vagy az, hogy szélesedik a látókörük. Vagy az, hogy rájönnek, lehet élni kevesebb utálkozással, gyűlölettel, félelemmel is. Könnyen lehet, hogy ez jobban fog tetszeni nekik – ha mégsem, akkor ott van továbbra is a korábbi alternatíva.
A továbbiakban általánosságban válaszolok néhány olyan visszajelzésre, amit viszonylag gyakran látok másoknál és kapok magam is.
Én nem ilyen vagyok/nem mindenki ilyen…
…tehát az itt felvázolt probléma nem létezik. Ezzel a kijelentéssel lényegében nem teszel mást, mint elhárítod a saját felelősségedet egy olyan probléma létezésétől, amelyért egy olyan embercsoport felelős, amelybe történetesen te is beletartozol. Akkor is, ha te és számos általad ismert ember valóban nem járul hozzá közvetlenül az előidézéséhez. Természetesen szóvá teheted, hogy te nem így viselkedsz, viszont azzal, hogy a saját önérzetedet tisztázva egy társadalmi szinten igenis fennálló probléma létezését tagadod, végeredményben annak a fenntartásához járulsz hozzá. A probléma kezelését első lépésben a létezésének az elismerése mozdítaná előre.
Másokat is kirekesztenek, róluk miért nem beszélsz?
Nekem autistaként sem jogom, sem kompetenciám nincs az LMBTQ emberek, a mentális betegek, a mozgássérültek vagy más olyan marginalizált csoportok tagjainak a nevében beszélni, akikhez nem tartozom. Ha beszélek valamelyik csoportról vagy utalok rá (amit gyakran meg szoktam tenni), akkor sem akarom megmondani, hogy ők mit és mennyit beszélhetnek magukról, valamint hogy az általuk tapasztalt problémák jogosak-e vagy sem. A támogatásukat, a jogaik elismerését viszont fontosnak tartom, amint azt már több blogposztban is részletesen kifejtettem.
Másokat is kirekesztenek, ők mégsem beszélnek ennyit róla.
Egyrészt lehet, hogy ők is sokat beszélnek az őket ért problémákról, csak nem jut el hozzád, másrészt ha mégsem, akkor inkább az lenne jó, ha ők is hangsúlyosabban kiállnának magukért – de ez egyedül az ő döntésük.
Az autisták is tudnak kirekesztőek és bunkók lenni a neurotipikusok irányába.
Sőt, egymással is tudnak így viselkedni, viszont ez már megint az autisták problémáinak a bagatellizálása. Véleményem szerint a kirekesztő megnyilvánulás, bárkitől is származik, helytelen és az egyik irány létezésére hivatkozva a másikat jogosnak minősíteni sosem megoldás. Közben azt az apróságot se felejtsük el, hogy a neurotipikusok mint többség és az autisták mint kisebbség problémái minőségileg és mennyiségileg sem összemérhetőek.
Nem minden autista zseni!! Miért utálod az NT-ket? Miért nézed le a súlyos autistákat, ők már nem is számítanak?
Sokkal hatékonyabb, ha rámutatsz, melyik szövegrészből következtettél ki ilyesmit, így lehetőségem van azt ismét átolvasni és mérlegelni, valóban van-e ilyen olvasata a szövegnek vagy csak elkerülte valami a figyelmedet. Mindkettőre volt már példa, igaz, nem a fent idézett témákban, hanem másban. Viszont ha csak az indulataidat zúdítod rám és alaptalan hülyeségekkel dobálózol, annak semmi értelme és konstruktív következménye nem lesz.
És végül: a balhé.
Az érdekvédelem balhénak, rinyálásnak, nyavalygásnak való titulálása lényegében azt jelenti: ezek a retardok maradjanak csöndben, tanulják meg, hol a helyük. De nem csak az a gond, hogy a marginalizált státuszban lévő csoportok ki mernek állni és el merik mondani a nagyközönségnek, kik ők és mit akarnak. Hanem az is, hogy sokaknak számos reflektálatlan előítéletükkel kell így szembenézniük, ami kényelmetlenséget, zavart okoz, hiszen önmagukban való kételkedésre készteti őket, megbontja a belső egyensúlyt. Sokkal könnyebb úgy reagálni, hogy “ezek csak balhéznak”, hiszen így továbbra is biztosítják a maguk számára a zavartalan kényelmet, nincs szükség semmilyen önreflexióra vagy önismereti munkára.
Olyan megjegyzést is olvastam már, hogy teljesen fölöslegesen találtak ki az autisták maguknak egy világnapot, ez is csak a rinyálás része. Az autizmus világnapja és így az autizmusra való figyelemfelhívás hónapja egyébként neurotipikus kezdeményezés, amit neurotipikusok szavaztak meg. A kék színnel és a puzzle-darabbal kampányoló Autism Speaks (amelynek a tevékenysége megelőzésre, kúrákra és gyógymódokra, általánosságban az autizmus megszüntetésére irányul), szintén neurotipikusokból áll. A hazai autizmus témájú rendezvények 95%-át neurotipikusok szervezik neurotipikusok szerepeltetésével neurotipikusok számára, ezeken az autisták legfeljebb eszközként (lásd: autizmust “bemutató” fotókiállítások) vagy ha nagyobb szerencséjük van, biodíszletként szerepelhetnek. Azonban április folyamán az autizmusra irányuló nagyobb figyelem jó lehetőséget kínál az érintett érdekvédőknek is arra, hogy nagyobb közönséghez jussanak el és legtöbben ki is használják ezt. Én is ki fogom, így akinek az önérzetét sérti pl. a szubverzív kritika, az számítson hatalmas balhéra 🙂
